8.-9. Fejezet

 

Nyolcadik fejezet

EMMA

Fordította: Miss Hell

 

Ahogy másnap délután pontosan tizenkét órakor elhagytam a házamat, komolyan kezdtem megkérdőjelezni a józan eszemet.

Senkinek sem szóltam – sem Chloénak, sem Sophiának, sem anyának, sem apának – Logan ajánlatáról, hogy összehoz Matt-tel, mert őszintén szólva fogalmam sem volt, mit gondoljak róla. Komolyan gondolta? Ha csak egy dolgot tudtam az életben, az az volt, hogy Logan Reynoldsban semmilyen körülmények között nem lehet megbízni. Szóval miért is gondoltam arra, hogy elfogadom az ajánlatát?

Mert még mindig reménytelenül szerelmes voltam Mattbe, azért.

Logannek igaza volt. Ahogy ott ültem egyedül a Dream Beanben a minap este, abban reménykedtem, hogy Matt sétál be a megfelelő 7-es kártyával. Tudtam, hogy ez nem fog megtörténni, de ez nem akadályozott meg abban, hogy erről fantáziáljak.

Kizárt, hogy egy olyan srác, mint Matt, valaha is beleszeressen egy olyan lányba, mint én – nem számított, hogy Logan mennyirelesz képes „javítani rajtam”. Messze nem volt csodatevő, nekem pedig pontosan erre lesz szükségem, ha fel akartam kelteni Matt figyelmét.

De ott álltam, pontban tizenkét órakor, és a bejárón sétáltam Logan elé, aki már ott várt a kocsim oldalának támaszkodva. Be kellett ismernem, hogy lenyűgözött a pontossága. Általában mindenről elkésett.

– Jó napot, napsugaram – mondta pimasz vigyorral. A napszemüvege fölött rám pillantott. – Készen állsz az indulásra?

– Ne olyan gyorsan –, mondtam, és megálltam tőle néhány méterre. – Még azt sem tudom, mit csinálunk.

– Nos, először is elmegyünk enni valamit. Éhes vagy?

A gyomrom enyhe korgása elárulta, hogy igen. De semmiképpen sem akartam vele elmenni „enni valamit”. Logan és én még soha, egész életünkben nem mentünk együtt sehova, csak ketten. Csak elképzelni tudtam, milyen katasztrofális lenne egy ilyen esemény. Szükségünk volt valakire, aki bírót játszik; valakire, aki megállít minket, ha a vitáink túlságosan elfajulnak.

Éreztem, hogy megérzi a tétovázásomat, ezért hozzátette: – Én állom.

Ez megváltoztatta a véleményemet. Bárhová visz, a legdrágábbat rendelem az étlapon, amit csak találok.

– Rendben. Mindegy.

– Remek. – A pimasz vigyora őszintébbé változott. – Evés közben mindent átbeszélünk.

Mindent? Ez aggasztott engem. Pontosan mibe keveredtem?

– Majd én vezetek – mondta, ellökte magát a kocsimtól, és elindult a kocsifelhajtójuk irányába.

– Nem, vezethetünk külön-külön is – szóltam. Kizárt dolog, hogy beszálljak mellé egy autóba. Láttam, hogy vezet. Legalább addig akartam élni, hogy lássam, van-e egyáltalán esélyem Mattnél.

– Badarság. – Visszafordult, odajött hozzám, és megragadta a karomat. – Együtt megyünk.

– Hé – tiltakoztam, és megpróbáltam kihúzni a karomat a szorításából. De a próbálkozásom hiábavaló volt. A srác túl sok időt töltött az edzőteremben, én pedig túl keveset ahhoz, hogy ez egy kiegyenlített meccs legyen. Így hát hagytam, hogy elvezessen a kocsijához. Nem volt értelme küzdeni ellene.

Logan mindig megkapta, amit Logan akart.

Rövid ideig fontolgattam, hogy elkiáltom magam: „Elrabolnak!”, de a közelben csak anyám hallotta volna, és talán valamelyik Fisher az utca túloldalán, és egyikük sem hitte volna el, hogy tényleg elrabolnak.

Az egyetlen dolog– és úgy értem, az egyetlen dolog –, amit Loganben szerettem, az a kocsija volt. Egy élénksárga Mustang, két fekete csíkkal a motorháztetőn. Nyugodtan mondhatom, hogy Mr. Reynolds minden adandó alkalommal elkényeztette Logant, minden lehetőséget megragadott, ezért volt az autó. Ahogy hallottam, ez volt az ajándéka, amiért jelentkezett–nem azért, mert felvették, csak azért, mert jelentkezett a Harvardra. Úgy látszik, Mr. Reynolds annyira örült a tudatnak, hogy a fia a nyomdokaiba akar lépni, hogy amint elküldték a jelentkezési lapot, azonnal elvitte az autókereskedésbe. 

– Szóval, hová megyünk? – kérdeztem, amint beültünk a kocsiba.

– A Rodeo Roy's-ba – válaszolta, miközben a Mustang felbőgött.

Felnyögtem. Életemben csak egyszer voltam a Rodeo Roy's-ban, és reméltem, hogy az az első és utolsó alkalom, hogy ott ettem. Az étel nem volt rossz, csak a szokásos steakhouse felhozatal, de a légkör idegesítő volt. Valamiért sokan, akik ott ettek, úgy érezték, hogy amint beléptek az ajtón, cowboyokként és cowgirlökként kell viselkedniük, és az egész kajálást azzal töltötték, hogy huhogtak és üvöltöttek–különösen, ha a hangszórókból a kedvenc country daluk szólt –, és úgy viselkedtek, mint egy rakás barom.

Szóval nem lepődtem meg, hogy Logan oda akart menni, mert ő volt a legnagyobb bunkó mind közül.

– Van valami bajod a Rodeo Roy's-szal? – kérdezte, amikor kihajtott a kocsifelhajtóról. – Ugye nem vagy vegetáriánus?

– Nem, nem vagyok. – A kérdése igazán rávilágított arra, hogy semmit sem tud rólam.

– Jó, mert ott vannak a legjobb steakek.

Kinéztem az ablakon, és elvigyorodtam. Ott drága steakeket adtak, és azt mondta, hogy ő álljaa vacsorát.

– Szóval –, mondta, amikor az utcánk végéhez közeledtünk. – Mi újság veled?

Felemeltem a kezem. – Hadd állítsalak meg itt, Logan. Nem kell csevegnünk, oké? Sőt, jobban szeretném, ha nem tennénk. Ez túl... furcsa.

Egyetértően bólintott. – Nincs csevegés. Értettem. És mi a helyzet a nagy beszélgetéssel? Miért döntöttél úgy, hogy belemész ebbe?

– Először is – válaszoltam –, még azt sem tudom, mi az az„ez”, úgyhogy még azt sem tudom, hogy belemegyek-e ebbe. Másodszor, miért nem várunk addig, amíg az étteremben vagyunk, hogy beszélgessünk? – Amíg a zene túl hangos ahhoz, hogy ne halljam.

– Oké... – Elhúzta a szót, és láttam rajta, hogy kezd ingerült lenni. Egy aprócska részem rosszul érezte magát, amiért ilyen ridegen viselkedtem vele, de aztán a nagy részemnek eszébe jutott, hogy miért ültem egyáltalán a kocsijában: mert hazudott a teszten.

Így hát az étteremig tartó út hátralévő részén teljes csendben utaztunk, a kocsi motorja adta az egyetlen hangsávot a kínos utazásunkhoz.

Amikor megérkeztünk a Rodeo Roy's-hoz, a parkoló annyira tele volt, hogy szó szerint az utolsó szabad parkolóhelyet kaptuk meg. Emberek csoportjai vártak odakint, és azokat a kerek csipogókat tartották a kezükben, amelyek világítottak, amikor az asztalod készen áll.

– O-ó– mondtam színlelt csalódottsággal. – Úgy tűnik, túl sokat kell várni. Talán máshova kellene mennünk.

– Nem muszáj –, mondta egy ferde vigyorral. – Előre telefonáltam, és foglaltam magunknak egy asztalt. Már várnak ránk.

A Rodeo Roy's-ban foglalt asztalt? Klassz.

– Király –, motyogtam az orrom alatt.

Kiszálltunk a kocsiból, és utat törtünk magunknak az ajtó mellett álló tömegben. Amikor beléptünk, rögtön a hostess fogadott bennünket– egy napbarnított barna hajú nő, aki cowboycsizmát, cowboykalapot, rövid farmernadrágot és egy fehér blúzt viselt, amelyet félig kigombolt, hogy felfedje bőséges dekoltázsát, és a derekánál csomóba kötve mutogassa csupasz derekát.

Nem kellett zseninek lenni ahhoz, hogy rájöjj, Logan miért akart ott enni. A fiatal nő arcán tükröződő felismerésből ítélve gyakori vendég volt.

– Logan! – kiáltott fel a nő. Bájos mosolyt villantott rá, ami kissé megenyhült, amikor a tekintete rám siklott. Röviden végigmért– elég hosszan ahhoz, hogy hihetetlenül elbizonytalanodjak magamban –, majd visszafordult Logan felé. –Az asztalotok készen áll, ha szeretnétek, kövessetek.

Ó, nem volt kétségem afelől, hogy követni akarta őt. Látszott rajta, ahogy egész úton az asztalunkig a fenekét bámulta. Megforgattam a szemem, és megráztam a fejem, amikor a nő a fülkénk felé mutatott.

Letette elénk az étlapunkat, amikor leültünk. –A felszolgálótok mindjárt itt lesz– mondta, és Loganre kacsintott.

– Köszönöm, Brandy – mondta a fiú kissé vonakodva. Miért nem lepődtem meg, hogy tudta a nevét?

Magamban felnyögtem, elnézve, ahogyan Logan őt nézi, miközben a nő elsétál.

– Gyakran jársz ide? – Kinyitottam az étlapot, és elkezdtem keresni a legmagasabb árcédulát, amit találtam.

– Jártam már itt néhányszor – válaszolta, miközben a saját étlapját nézegette.

– Biztos vagyok benne, hogy igen – mondtam, amikor a hostess mása megjelent az asztalunknál.

– Sziasztok! Üdv a Rodeo Roy's-ban! – mondta a pincérnő, és néhány szalvétába csomagolt evőeszközt tett elénk. Ugyanolyan ruhát viselt, mint a hosteszünk, de nem volt olyan formás. Idősebbnek is tűnt, mintha a húszas évei végén járna a húszas évei eleje helyett. – A nevem Brittany, és én leszek ma a felszolgálótok. Megkínálhatlak titeket valamilyen itallal?

– Igen, egy kólát kérek – válaszolta Logan.

Végigpillantottam az italok felsorolásán. Nem sok kárt tudtam ott tenni anélkül, hogy alkoholt rendeltem volna, de volt egy drága epres limonádé, amiben valódi eperdarabkák voltak. – Ez az epres limonádé, ingyen utántöltővel jár?

– Attól tartok, nem – mondta egy együttérző duzzogással.

Egy pillanatig úgy tettem, mintha elgondolkodtam volna, mielőtt vállat vontam és azt mondtam: – Semmi baj. Majd rendelek még egyet, ha szükséges.

– Okézsoké! – mondta Brittany vidáman. – Megyek, hozom őket, és adok nektek pár percet, hogy átnézzétek az étlapot!

Logan és én nem beszéltünk, amíg átnéztük az étlapokat. Mire Brittany visszajött az italainkkal, már készen álltunk a rendelésre.

– Mit hozhatok nektek? – kérdezte, miközben a kezében tartotta az apró jegyzettömbjét.

Logan felémbiccentett. – Hölgyeké az elsőbbség.

Elfordítottam a fejem, hogy felpillantsak Brittanyra. – Én a Royal Rodeo Cheeseburgert kérem. – Aligha ez volt a legdrágább az étlapon– sőt, ez volt az egyik olcsóbb főétel –, de miután elgondolkodtam a harminc dolláros steak és homár kombón, rájöttem, hogy megkívántam egy burgert. Máskor kell majd anyagilag átvernem Logant.

– Ez jól hangzik –mondta Logan. –Én is ugyanazt kérem. – Megragadta az étlapomat, összefogta a sajátjával, és mindkettőt odaadta Brittanynak.

– Persze, mindjárt felírom! – szólt, mielőtt elvonult volna.

Miután elment, Logan hátradőlt, és belekortyolt a kólájába. – Oké, térjünk a tárgyra.

Ez jónak ígérkezett. Magam is hátradőltem, és azt mondtam: – Igen, az „üzlet”. Pontosan mit is akarsz itt javasolni?

– Pontosan azt, amit tegnap mondtam neked: Ráveszem Mattet, hogy beléd szeressen.

– És ezt hogyan akarod elérni?

Az ujja végigsimított a pohara peremén, miközben a válaszán töprengett. – Tegnap óta sokat gondolkodtam rajta, és van néhány ötletem.

– Mint például?

– Mint például, először is, valamit kezdenünk kell a ruhatáraddal.

Lenéztem magamra. Egy farmernadrágot viseltem, és egy szürke pólót, amire az volt írva, hogy „BOOK NERD”, ahol minden egyes betű egyenes függőleges vonala egy könyv gerincét ábrázolta. Azt gondoltam, hogy ez okos dolog. – Mi a baj a ruhatárammal?

– Őszintén szólva semmi... ha nem akarod felhívni magadra Matt Fisher figyelmét. Ami egyébként zavaró számomra. Mi izgat fel benne ennyire? Nem lehet csak a jóképűsége, mert én is jóképű vagyok, és te utálsz engem.

Nem tudtam megállni, hogy ne piruljak el. Nem akartam arról beszélni, hogy miért tetszik annyira Matt, főleg nem Logan előtt. Részben azért, mert fogalmam sem volt, miért tetszik nekem. Igen, rendkívül jóképű volt, de nem ismertem a srácot. Évek óta egymással szembenlaktunk, és még soha nem beszélgettünk egymással semmiről. Még azt sem tudtam, hogy kedves, vicces vagy okos. Nem tudtam, hogy mi a hobbija, vagy hogy egyáltalán van-e neki. Akár sorozatgyilkos is lehetett volna, de ez nem számított. Mindig is bele voltam zúgva, de sosem gondoltam arra, hogy megkérdezzem magamtól, miért.

Mintha megérezte volna, hogy nem fog választ kapni tőlem, Logan továbbment. – Mindegy, ez nem számít. Ami számít, az az, hogy pontosan tudom, milyen lányt szeret Matt Fisher, és ne vedd sértésnek, ez a lány nem te vagy. Legalábbis nem olyan, amilyen most vagy.

Ezt teljes mértékben sértésnek vettem. – Hogy érted, hogy úgy, ahogy most vagyok?

Logan enyhén megvonta a vállát. – Tudod, milyen vagy, Emma. Elemeznem kell ezt neked? Nem öltözöl ki, nem sminkelsz, soha nem csinálsz semmit a hajaddal. És ez csak a külső. Beszéljünk inkább a személyiségedről.

Rávillantottam a tekintetem. – Mi a baj a személyiségemmel?

Halkan kuncogott. – Hol is kezdjem? Túl félénk és csendes vagy. Túlságosan zárkózott. Azt a benyomást kelted, hogy mindenkit utálsz.

– Többnyire így is van – morogtam.

– Látod? Ez a fajta hozzáállás elriasztja a pasikat. Különösen az olyan srácokat, mint Matt. Matt a gondtalan, pezsgő lányokat szereti, akik jól akarják érezni magukat. Azokat a lányokat, akik nem félnek a saját árnyékuktól.

– Én nem félek a saját...

– Egy kicsit lazítanod kellene –folytatta, félbeszakítva közbeszólásomat. – De ne félj, itt jövök én a képbe. Megtanítom neked, hogy élvezd az életet.

– Hé – mondtam védekezően. – Én élvezem az életet!

– Ó, tényleg? Hagytad, hogy a két legjobb barátnőd nélküled menjen Floridába a nyárra, míg te itthon maradtál, hogy rendezd a könyvgyűjteményedet.

Sóhajtottam. Még egy ember, aki nem értette meg, milyen fontos a könyvgyűjtemény rendszerezése. Mégis, talán a seggfejnek igaza volt.

– Szóval, lényegében azt akarod mondani, hogy ahhoz, hogy egy olyan srác, mint Matt, belezúgjon egy olyan lányba, mint én, mindent meg kell változtatnom magamon?

Logan bólintott. – Pontosan.

– Akkor én kiszállok – mondtam egyszerűen, és vereséget szenvedve felemeltem a kezem. – Kedvelem Mattet, de nem annyira, hogy megváltoztassam azt, aki vagyok. Nem vagyok pezsgő vagy gondtalan, és nem is tudok úgy tenni, mintha az lennék. Nem szeretek sminkelni vagy kirívó ruhákat viselni, és igen, néha talán félek a saját árnyékomtól, de csak bizonyos fényviszonyok között, amikor egyedül vagyok otthon, és csak úgy a másodperc töredékére, mert azzal ijesztgetem magam, hogy valaki betört a házba, és az az őárnyéka. Teljesen normális.

Logan egy pillanatig csodálkozva bámult rám, mielőtt mosolyra fakadt. – Hűha, Emma, ez aztán a zűrzavar. Az egész árnyék dolog csak egy szófordulat volt.

Éreztem, hogy az arcom élénkvörösre ég.

– Nézd – mondta előrehajolva, – Tudni akarod, mit gondolok?

– Nem igazán.

– Hát kár, mert akkor is elmondom neked. Szerintem mélyen legbelül egy vad és őrült lány vár arra, hogy kitárja a szárnyait és repüljön. Szerintem egész életedben annyira beleélted magad a polcodon lévő könyvek szereplőinek életébe, hogy elfelejtetted, hogy van saját életed. És azt hiszem, ha néha megpróbálnál egy kicsit szórakozni, talán rájönnél, hogy élvezed.

Most rajtam volt a sor, hogy csodálkozva bámuljak rá. Azt hitte, hogy milyen jól ismer engem, ugye? Egyáltalán nem ismert engem. És éppen ezt akartam neki elmondani, amikor Brittany visszatért az asztalunkhoz az ételünkkel.

– Két Royal Rodeo Cheeseburger – mondta, és letette elénk a tányérokat. – Hozhatok még valamit?

Igen. Egy elviteles ételes zacskót, hogy elvihessem a kajámat, és minél távolabb kerüljek a velem szemben ülő sráctól.

– Nem, köszönöm, azt hiszem, minden rendben van – válaszolta Logan kacér mosollyal. Brittany ugyanígy viszonozta, mielőtt elsétált volna.

– Jobban kellene hasonlítanod Brittanyra – mondta Logan, mielőtt egy hatalmasat harapott a hamburgerébe.

Rövid ideig arról fantáziáltam, hogy megfullad tőle.

Figyelmen kívül hagyva a megjegyzését, beleharaptam a saját hamburgerembe. Néhány rövid pillanatig boldog csendben ettünk (eltekintve a hangszórókból szóló, ellenszenvesen hangos countryzenétől), mielőtt Logan újra megszólalt.

– Szóval, mit szólsz hozzá? Benne vagy?

Megráztam a fejem, miközben egy sült krumplit tömtem a számba. – Nem. Nincs üzlet.

– Ó, ugyan már! Adj egy hetet. Ha nem kezdesz el eredményeket látni, akkor feladhatod.

Gyanakodva néztem rá. – Miért érdekel ennyire, hogy segíts nekem ebben?

– Mert – mondta. – Még ha nem is szándékosan tettem, rosszul érzem magam, amiért tönkretettem a nyaradat, és szeretném jóvátenni. Ennyi az egész.

Több volt a történetben, ezt már sejtettem. De Logan ezt a hazugságot választotta, és ragaszkodott hozzá, bármennyire is próbáltam kiszedni belőle az igazságot.

De tönkretette a nyaramat–akár szándékosan, akár nem –, és megérdemelte, hogy egy kis kemény munkával helyrehozza a dolgokat. És az, hogy Matt Fisher belém szeressen? Az nagyon kemény munka volt.

– Oké, rendben– mondtam sóhajtva.

Logan arca felragyogott, és a szája sarka őszinte mosolyra húzódott. – Remek. Azonnal elkezdjük. Miután végeztünk az evéssel, elmegyünk a plázába.

Öhm, a plázába? Újabb falatot haraptam a hamburgeremből. Már most megbántam ezt a döntést.

Kilencedik fejezet

LOGAN

 

Megtette. Emma beleegyezett a tervembe. Ez egy csoda volt.

Az is csoda volt, hogy végigcsináltunk egy egész étkezést együtt, egyedül, anélkül, hogy megfojtottuk volna egymást. Most már a bevásárláson is túl kellett jutnunk anélkül, hogy megölnénk egymást, ami valószínűleg nehéz lesz, amint elkezdek rámutatni, hogy milyen ruhákat kellene viselnie Emmának, hogy felkeltse Matt figyelmét.

Az biztos volt, hogy ez nem fog neki tetszeni.

Beléptünk egy butikba, amelyben sajnos már sokszor jártam az elmúlt évben. Ez volt Grace kedvenc boltja, és gyakran szeretett berángatni oda, hogy ott álljak és várjak rá, amíg ő ötven különböző ruhát felpróbál, és legtöbbször üres kézzel távozzon. Ez egy tipikus szombat délután volt számunkra.

Amint Emma és én beléptünk, a lányok a pénztárak mögött abbahagyták a beszélgetést, és ránk vetették magukat. Vagy pontosabban, rám.

– Helló, üdv az Ashley'sBoutique-ban! – A két lány pontosan egyszerre szólalt meg, ami láthatóan egyiküknek sem tetszett túlságosan, azokból a pillantásokból ítélve, amiket egymásra vetettek.

A barna lány gyorsan a vörös hajú elé állt, és ragyogó mosolyt villantott rám. – Kérlek, szólj, ha bármiben segíthetek.

– Vagy nekem– szólt közbe a vörös hajú, félrelökve a másik lányt az útból.

– Köszi– mondtam, visszatartva egy horkantást. Egy női ruhaboltban voltunk, mégis ezek a lányok közvetlenül hozzám beszéltek Emma helyett. Miben tudtak volna segíteni nekem?

Emma vigyorogva megrázta a fejét, miközben elsétáltunk. – Komolyan?

– Micsoda?– kérdeztem.

– Van olyan hely, ahová elmehetnénk, ahol a lányok nem vetik rád magukat?

Egy pillanatra elgondolkodtam rajta. – Talán egy melegbár?– Egy pillanatra szünetet tartottam, mielőtt hozzátettem:– De akkor ott fiúk vetnék rám magukat.

Nevetett, de nem érzékeltem humort a reakciójában. – Hihetetlen.

Sóhajtottam, miközben tévedésből újra megkérdeztem:– Mi van?

Emma végigfuttatta a kezét az előtte lévő állványon lévő virágos nyári ruha hosszán. Hasonló stílusú volt, mint az a kék, amit a múltkor viselt. – Semmi– motyogta. Megköszörülte a torkát, és így szólt:– Szóval, mit is keresünk itt pontosan?

– Ruhákat– válaszoltam, és örültem, hogy témát akart váltani. – Mélyen kivágott, testhezálló. Valamit, ami megmutatja az... előnyeidet.

Emma elpirult, és azt hiszem, pontosan tudta, mire céloztam. Ha volt valami, amit el lehetett mondani Emmáról – és egy dolog, ami előnyére válhatott az egész Matt-ügyben –, az az volt, hogy a lánynak megfelelő teste volt. Igaz, nehéz volt meglátni a sok réteg bő ruhája alatt, amit minden nap szeretett viselni, de tudtam, hogy ott van. Az a nyári ruha, amit a múltkor viselt, bizonyította ezt.

De éppen ezért vásároltunk új ruhatárat. Matt inkább a melleket szerette, és Emma inkább hátsófertályon volt áldott, de nekem ez megfelelt. Matt még mindig egy forróvérű férfi volt, és a nap végén azt vette el, amit kaphatott.

– Oké, akkor... kezdj el válogatni– mondta.

– Huh?

– Nem tudom, milyen ruhákat szeret Matt a lányokon látni. Te azt állítod, hogy tudod, úgyhogy menj, és kezdj el válogatni, hogy felpróbálhassam.

– Ööö... – A környezetünkre pillantottam. Az Ashley's Boutique egy kis üzlet volt, de annyi ruhaállvánnyal volt tele, hogy még járni is nehéz volt benne. Azt hiszem, nem gondoltam át a tervnek ezt a részét.

– Nos?– szólalt meg Emma csípőre tett kézzel, és a lábával a csempézett padlót kopogtatta.

Kezdett türelmetlenkedni, úgyhogy gyorsan kellett cselekednem. Szerencsére Grace-nek köszönhetően úgy ismertem a hely alaprajzát, mint a tenyeremet. Tudtam, hol vannak a jó cuccok, így elkezdtem minden egyes polchoz odamenni, és rámutattam arra, amiről tudtam, hogy Mattnek tetszene. Emma mindegyikből kiválasztotta a méretét, és három percen belül egy ölnyi ruhát tartott a kezében, hogy felpróbálja.

– Látod? Nem is volt olyan szörnyű, ugye?

Emma lenézett a választékomra. – Igazából én...

– Tartsd meg ezt a gondolatot– szakítottam félbe. Intettem a barna hajú nőnek, aki üdvözölt minket, amikor beléptünk. – Ezeket szeretné felpróbálni– mondtam, és Emmára mutattam.

– Természetesen– válaszolta a barna hajú nő széles mosollyal, ami ismét nekem szólt, nem Emmának. Megragadta a kulcscsomót, amely a nyakában lévő kulcstartón lógott. – Kövessetek.

Követtük őt az üzlet hátsó részébe, ahol az öltözők voltak. – Hány darabod van?

Emma lenézett a karjában lévő ruhakupacra, és számolt. – Hat.

A lány odament, felkapott egy cédulát, amin a hatos szám volt, kinyitotta az egyik öltöző ajtaját, és a cédulát a kilincsre akasztotta. – Tessék!– mondta Emmának. Egy kacsintással felém fordult, mielőtt elsétált, szándékosan ide-oda ringatva a csípőjét, remélve, hogy nézem.

Így is volt.

Emma felnyögött mögöttem. – Nem tudnánk végre túlesni ezen, kérlek?

A figyelmemet ismét rá irányítottam. – Igen. Menj be, és kezdd el felpróbálni a dolgokat. De szeretném, ha közben mindent megmutatnál, hogy segíthessek eldönteni, mit viselj. Csak azért, mert jól néz ki a fogason, még nem jelenti azt, hogy neked is jól fog állni.

Őszintén szólva nem akartam, hogy ez ennyire sértésnek hangozzék, de Emma rossz néven vette. Duzzogva lépett be az öltözőbe, és becsapta az ajtót.

– Itt fogok várni– tájékoztattam, de teljes csend fogadott.

Egy pillanatig csak álltam, és körülnéztem az üzletben. Egy jó dolog volt, ami Emmáról elmondható volt, hogy nem volt benne ebben az érdeklődési körben. Olyan lánynak tűnt, aki elmegy a legközelebbi áruházba, vakon lekapja a ruhákat a polcról, és a legközelebbi kasszához viszi őket anélkül, hogy felpróbálná őket. Ez megmagyarázná, miért tűntek néha össze nem illőnek a ruhái, és miért volt sok inge túl nagy rá. A lányt nyilvánvalóan nem érdekelte, hogyan néz ki.

Éppen vissza akartam fordulni, hogy az öltözők felé forduljak, amikor a szemem sarkából megpillantottam valamit – vagy inkább valakit –, ami azonnal félelemmel és rettegéssel töltött el.

Grace. Épp most sétált be néhány barátnőjével.

Némi káromkodást elmotyogtam magamban, és úgy fordultam, hogy ne láthassa az arcomat. Ez rossz volt. Nem hagyhattam, hogy Grace meglásson a kedvenc ruhaboltjában – ráadásul egy másik lánnyal. Különösen azok után, hogy az elmúlt napokban kerültem a hívásait és az SMS-eit. Ennek kétségtelenül rossz vége lenne számomra.

– Ööö, Emma– mondtam halkan az öltöző ajtaján keresztül. – Kész vagy már?

– Sürgetsz engem?– kérdezte Emma ingerültnek tűnő hangon.

Igen, siettettem őt. Mert ez egy kis üzlet volt, és nem volt hová elbújnom Grace elől. El kellett tűnnöm, méghozzá gyorsan. Talán van néhány másodpercem, mielőtt a tekintete rám esik, és elszabadul a pokol.

– Emma, nyisd ki– mondtam halkan. – Kérlek. Vészhelyzet van.

– Micsoda?– nyitotta ki az ajtót. A virágos nyári ruha volt rajta, amit korábban megcsodált.

Amint kinyílt az ajtó, megragadtam a vállát, és óvatosan betuszkoltam az apró öltöző hátsó részébe, majd becsuktam magunk mögött az ajtót.

Zihált. – Logan! Mi a fenét csinálsz?

– Pszt– sziszegtem, és ujjamat az ajkára tettem, hogy jelezzem, azt akarom, hogy befogja a száját. Gyorsan – és meglehetősen dühösen – elhúzta a kezét.

– Nem lehetsz itt!– suttogta kétségbeesetten. – Miért vagy itt?

– Grace odakint van– suttogtam vissza.

Emma arca bosszús kifejezésre váltott. – A barátnőd elől bujkálsz? Miért bujkálnál a barátnőd elől?– Szünetet tartott. – Bocsánat „néha barátnő”.

Elvigyorodtam. Végre kezdett tanulni. – Mert– válaszoltam– a múltkor nagyot veszekedtünk, és azóta valahogy nem veszek tudomást az összes hívásáról és SMS-éről. Azt sem tudom, hogy most a barátnőm-e, de azt tudom, hogy ha meglát itt nélküle – és egy másik lánnyal –, akkor halott ember vagyok. És hidd el, te sem akarsz majd az ő haragjával foglalkozni.

Emma az alsó ajkába harapott, miközben az öltöző ajtaja felé pillantott. Tudta, hogy igazam van. Bár ő és Grace valószínűleg soha egy szót sem szóltak egymáshoz, biztos voltam benne, hogy tisztában volt Grace hírnevével.

– Kérlek, hadd lógjak itt egy kicsit! – A kérés nevetséges volt, de nem volt más választásom.

Úgy tűnt, fontolgatja a dolgot, bár láttam rajta, hogy meg akar ölni. Ezért, hogy rávegyem, egyezzen bele, úgy döntöttem, megédesítem az üzletet.

– Ha megengeded, hogy itt maradjak, amíg Grace el nem megy, akkor miután elmegyünk innen, befejezzük a ruhavásárlást, és elviszlek a szomszédos könyvesboltba, ahol annyi időt tölthetsz, amennyit csak akarsz. Mit szólsz hozzá?

Az arca felragyogott a javaslatra, és nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak. Úgy látszik, Emma szívéhez az olvasószemüvegén keresztül vezetett az út.

– Oké, rendben– mondta végül. – De meddig kell itt maradnunk?

– Ez eltarthat egy darabig– vallottam be. – Ez a kedvenc boltja.

Emma vágott egy grimaszt. – Nem vagyok benne biztos, hogy egy kirándulás a könyvesboltba megérné, hogy egy kis zárt térben elviseljelek kilátástalan ideig.

– Na, te aztán tudod, hogyan kell hízelegni egy pasinak– mondtam szárazon, és helyet foglaltam a tükör előtti padon. – Nyugodtan próbálgasd tovább a dolgokat.

Kissé leesett az álla. – Kizárt dolog, hogy előttedlevetkőzzek.

– Ne aggódj, Emma, nincs szándékomba meglesni rajtad ezt-azt.Becsukom a szemem és megfordulok. – Egy pillanatra megálltam, ahogy szemügyre vettem a külsejét. A ruha, amit már felpróbált, jól állt neki. Nagyon jól állt rajta. Sokkal rövidebb volt, mint az a kék, amit a múltkor viselt, az alja csak combközépig ért, és az anyag minden görbületére rátapadt, olyan tekintélyes homokóra alakot mutatva, amiről nem is tudtam, hogy van neki.

A megfelelő frizurával és némi sminkkel párosítva ez a ruha minden bizonnyal felkelti Matt figyelmét.

– Meg kell venned ezt a ruhát– mondtam tényszerűen.

– Igen?– Megnézte magát a tükörben. – Gondolod?

Bólintottam. – Tudom. Matt imádná ezt.

Elmosolyodott, miközben kissé elfordult, hogy minél többet lásson hátulról. – Igazából egész aranyos.

– Látod? Ez nem is olyan rossz, ugye? Tudom, mit csinálok.

Megrázta a fejét. – Én választottam ki ezt a ruhát, nem te.

– De én hagytam jóvá, úgyhogy legalább részben enyém a dicsőség.

Emma megforgatta a szemét. – Persze, mindegy. Most pedig kelj fel, és fordulj meg, hogy felpróbálhassak valami mást.

Meglepett, hogy ilyen készségesen belement ebbe, és hogy bízott bennem, hogy megfordulva maradok, amíg ő vetkőzik. Az igazat megvallva, bár nem kerestem aktívan, hogy megpillanthassam a „darabkáit”, de nem is utasítottam volna vissza a lehetőséget, ha felkínálják nekem. Végül is ő egy lány volt, én pedig egy pasi. Nem mintha valami különös lett volna, vagy ilyesmi.

Csak nem volt az esetem.

Felálltam a padról, és a fal felé fordultam. Hallottam a ruhák zizegését a hátam mögött, ahogy levette a ruhát, és biztosra kellett mennem, hogy valami másra gondoljak – bármi másra –, hogy ne legyenek tisztátalan gondolataim. Tisztátalan gondolatokra, például arra, hogy ha most Emmán kívül bármelyik másik lánnyal lennék ebben a helyzetben, a dolgok egy kicsit másképp alakulnának – például, hogy levenné a ruhát, de egy darabig nem venne vissza semmi mást.

Szerencsére Emma gyorsan öltözött. Kevesebb mint harminc másodperc múlva azt mondta:– Oké, megfordulhatsz.

A következő ruhadarab, amit felpróbált, egy fehér pántos felső volt, amely egy-két centit szabadon hagyott a hasából az általam kiválasztott, nagyon rövid farmernadrág felett. Ismét utáltam elismerni, hogy jól nézett ki. Akárcsak a múltkori ruhája, a rövidnadrág is jól mutatta a hosszú lábait...

– Nos? Mit gondolsz?– Megpördült felém.

– Hm– mondtam, megköszörülve a torkomat. Az a rövidnadrág hátulról még jobban nézett ki. És ezzel a felismeréssel hirtelen ki akartam menni abból az öltözőből.

– Jól néz ki– mondtam, és végigsimítottam a hajamon. – Hé, kikukucskálnál, hogy megnézd, Grace még mindig odakint van-e? Kezdek itt klausztrofóbiás lenni.

Furcsán nézett rám, mielőtt azt mondta:– Szívesen. – Kinyitotta az ajtót, és kikukucskált. – Úgy tűnik, szerencséd van. Grace elhagyta az épületet.

– Hála Istennek– lihegtem. – Megyek, megvárlak az üzlet előtt. Szerintem innen is elboldogulsz. Vedd meg a ruhát, vedd meg ezt az öltözéket, és bármi mást, ami szerinted jól áll.

– Oké... – Emma oldalra billentette a fejét, és kíváncsian nézett rám. – Pár perc múlva találkozunk odakint?

– Igen, persze, oké. – Magam is kipillantottam az ajtó résén, hogy meggyőződjek róla, hogy tiszta a terep, mielőtt kilépnék. – Szia.

Kinyitotta a száját, hogy valószínűleg visszaköszönjön, de amint kiléptem az öltözőből, elszaladtam a kijárat felé, mielőtt még meghallottam volna.

Nos, legalább azt mondhattam, hogy tanultam valamit a kis kalandunkból: Emma átkozottul jól nézett ki normális tinilányruhákban. És ha én így tudtam gondolkodni, akkor Matt is.

Talán nem is lesz olyan nehéz, mint gondoltam.