12.-13. Fejezet

 

Tizenkettedik fejezet

EMMA

 

Alig múlt fél kilenc, amikor Logan behajtott a Mustángjával a kocsifelhajtóra. Másfél óra leforgása alatt elmentünk egy buliba, Logant dobták, velem flörtölt az egyik legnépszerűbb srác a suliban, eljöttünk a buliból, megálltunk egy gyorsétteremnél, gyorsan és csendben megettünk pár sajtburgert, aztán hazavezettünk. Mik voltunk, ha nem hatékonyak.

Évek óta nem jártam Loganék házában. Utoljára a tizenegyedik születésnapi buliján jártam ott. Az volt az utolsó, amire a szüleim kényszerítettek, hogy részt vegyek, és az utolsó, amire az ő szülei kényszerítették, hogy meghívjon engem. Mondanom sem kell, hogy furcsa volt belépni. Mintha újra kisgyerek lettem volna.

– Emma Dawson!

Amint becsuktuk magunk mögött az ajtót, Logan apja kilépett a nappaliból, hogy üdvözöljön minket.

– Szia, Mark– mondtam mosolyogva és integetve.

– Azt hittem, bulizni mentek.– Kíváncsi pillantást vetett Loganre.

– Elmentünk– mondta Logan. – Béna volt. Úgy döntöttünk, hogy eljövünk.

– Logan és Emma? – jött egy hang a konyhából. Néhány másodperccel később Logan mostohaanyja, Rachel lépett elő egy salátástállal a kezében. – Ó, sziasztok! Éppen vacsorázni készültünk. Van kedvetek csatlakozni hozzánk? Rengetegkaja van.

– Nem, köszönöm– felelte Logan udvariasan. – Hazafelé jövet megálltunk enni. Felmegyünk az emeletre. Van még néhány dolog, amin dolgoznunk kell.

Mark zavartnak tűnt. – Dolgok?

– Igen. Iskolai dolgok.

– De a nyárra vége a sulinak.

– Tisztában vagyok vele, apa. Ez egy... nyári projekt. A plusz kreditért.

– Oh. – Mark nem úgy nézett ki, mint aki ezt beveszi, de annyiba hagyta. – Rendben. Jó szórakozást, gondolom.

Rachel visszatért a konyhába, és letette a salátát, éppen akkor, amikor az emeletről sírás hallatszott. A válla enyhén megereszkedett. – Abby mindig ezt csinálja. Mintha tudná, mikor készülünk valamire, és direkt sírni kezd. –  Elindult a lépcső felé. – Vicces tinédzser lesz belőle, már most látom.

Meglepő módon Logan a karjára tette a kezét, hogy megállítsa. – Menj csak, és egyél. Én megnézem Abbyt.

Rachel arcárakiülta hála. – Tényleg? Nem bánod?

– Egyáltalán nem– válaszolta Logan.

– Köszönöm–suttogta Rachel. Rám mosolygott, és mielőtt Markkal visszament volna a konyhába azt mondta:– Örülök, hogy látlak, Emma.

– Ez kedves volt tőled– mondtam, miközben elindultunk felfelé a lépcsőn.

– Tudod, nem vagyok mindig bunkó.

Velem az volt, de úgy döntöttem, hogy ezt nem mondom ki hangosan.

Abby gyerekszobája a folyosó végén volt, közvetlenül Mark és Rachel hálószobája mellett, és ez volt a legaranyosabb szoba, amit valaha láttam. Három falát halvány rózsaszínre festették, míg a másik falra egy lélegzetelállító erdei falfestmény volt festve. A kiságya feletti falon a neve nagy, élénk rózsaszín, flitteres betűkkel volt kiírva, és Disney-hercegnőket ábrázoló bekeretezett nyomatok vették körül. Kis plüssállatok – nyuszik, cicák, kiskutyák, bárányok, majmok, baglyok, amit csak akarsz – voltak szétszórva a szobában, bár még nem volt elég idős ahhoz, hogy értékelje őket.

– Tudom–mondta Logan, tudomásul véve a csodálkozó arckifejezésemet. – Undorító, mi? Olyan, mintha Csingiling hányt volna szét a szobában.

– Egyáltalán nem. Ez a szoba elképesztő.

– Nem annyira csodálatos, mint a baba, aki benne alszik–mondta, benyúlt Abby kiságyába, és felemelte.

Abban a pillanatban, ahogy a karjaiban volt, a sírás abbamaradt. Olyan volt, mintha talált volna valahol a hátán egy kapcsolót, és elfordította volna, olyan hirtelen történt az átalakulás.

– Hűha–mondtam, teljesen lenyűgözve. – Nagyon jól bánsz vele.

– Köszi –, válaszolta, és kissé a csípőjén ugráltatta. A kis fejecskéjét a mellkasának támasztotta, miközben küzdött, hogy nyitva tartsa a szemét. – De ez nem az én érdemem. Ez tudomány.

Zavartan pislogtam. – Tudomány?

– Igen. Tudomány. Vizsgálatokat végeztek, és megállapították, hogy a babák kivételesen jól reagálnak a szép emberekre. Valami olyasmihez van köze, hogy az esztétikus vonásokat megnyugtatónak találják.

Felnyögtem és megforgattam a szemem. – Komolyan?

Pimasz vigyort villantott rám. – Tessék, próbáljuk ki. – Odanyújtotta nekem Abbyt, és anélkül, hogy meggondoltam volna, mit csinál, elvettem tőle.

Úgy tűnt, ugyanolyan jól érzi magát velem, mint vele, Logan pedig a homlokát ráncolta.

– Huh– mondta. – Azt hiszem, az a tanulmány kamu volt. Úgy tűnik, veled is jól érzi magát.

Grimaszt vágtam rá, és visszaadtam Abbyt. – Ha-ha, nagyon vicces– mondtam a sértéskísérletére.

Halkan felnevetett, miközben visszatette Abbyt a kiságyába. – Úgy tűnik, a kis hercegnő csak egy kis figyelmet akart. Már megint elaludt. – Megfordult, és az ajtó felé intett. – Mehetünk?

Kifelé követtem a gyerekszobából, és átmentünk a folyosón. Logan hálószobája sokkal kevésbé volt látványos, mint Abby gyerekszobája. Sok volt benne a sötétszürke és a fekete. Minimál. És meglepően rendezett is.

– Szóval ez Logan Reynolds hírhedt hálószobája, mi? – szóltam, miközben beléptem.

– Hírhedt? – gúnyolódott. – Szerintem úgy értetted, hogy híres.

– Nem, úgy értettem, hogy hírhedt– mondtam vigyorogva. – Szóval, mit keresünk itt egyébként?

Logan odament a számítógépes asztalához, és egy halom könyv között kutatott. Amikor megtalálta azt, amit keresett, felkapta, majd odasétált az ágya végéhez, és leült.

Megsimogatta a mellette lévő üres helyet, és azt mondta:– Tessék, csatlakozz hozzám.

Egy pillanatig haboztam. Leülni egy ágyra Logannel? Nem igazán olyasmi, amit csinálni akartam. Soha.

– Istenem, Emma, ne aggódj! Nem foglak megpróbálni elcsábítani vagy ilyesmi. Nem vagy az esetem. – Hitetlenkedve rázta a fejét.

Fintorogva leültem mellé, és kíváncsian pillantottam a kezében tartott könyvre: az évkönyvünk volt.

– Miért fogtad meg az évkönyvet?

– Mert azt akarom, hogy dedikáld– viccelődött ravasz vigyorral. – De komolyan, úgy gondoltam, jó ötlet lenne, ha átnéznénk, és megnéznénk az összes lányt, akivel Matt valaha randizott.

A szívem leeresztett a mellkasomban. Jó esély volt rá, hogy ez az egész éjszakát igénybe veheti. Matt rengeteg lánnyal randizott, akik benne voltak abban a könyvben. – Miért? Hogy be tudd bizonyítani, hogy ő messze nem az én súlycsoportom, és hogy próbálkozzak valakivel, aki egy kicsit elérhetőbb?

– Nem egészen. Mindig is legjobb barátok voltunk Matt-tel, és tudom, hogy miért randizott mindegyik lánnyal. Gondoltam, talán ez adhat neked néhány ötletet, hogy mit kellene esetleg változtatnod magadon, hogy felkerülhess erre a listára.

Hát nem romantikus? Egyre rosszabbul hangzott ez az egész Logan-féle ötlet. Mégis, utáltam beismerni, hogy valahogy kíváncsi voltam, mi vonzotta Mattet azokhoz a lányokhoz. És talán, csak talán, megtudhatnék valami értékeset.

– Rendben– mondtam egy sóhajjal. – Ki az első lány?

Logan elégedettnek tűnt azzal, hogy hajlandó vagyok folytatni. Kinyitotta a könyvet, és először a harmadikosokhoz lapozott. – Oké, ábécésorrendben, a mi osztályunkkal kezdve: az első Kristy Andrews. – Egy élénk lány képére mutatott, akinek hosszú, egyenes barna haja és tökéletes fogai voltak. – Matt az első évünkben randizott Kristyvel. Egyszerűen azért tetszett neki, mert a mellei két kosárméretet nőttek a nyár folyamán, mielőtt beléptünk a középiskolába. – A következő oldalra lépett. – A következő Samantha Bridges. Vele néhány hónappal azután randizott, hogy szakított Kristyvel. Azért tetszett neki, mert dohányzott. Persze most már undorítónak tartja a dohányzást, de tizennégy évesen úgy gondolta, hogy a dohányzás menőnek tűnt, ezért gondolta, hogy Samantha menő.

Lapozott. – AlisonDodge. Őt azért szerette, mert vörös haja és szeplői voltak, és ez egyedivétette. Melissa Grimes, ő pörgős volt, és mindig olyan pozitívan állt mindenhez. Számomra idegesítő volt, de Matt felfalta. Szerintem ettől a sok pozitivitástól egyszerűen jól érezte magát. Jenny Livingston, őt azért szerette, mert jó volt... – A hangja elakadt, miközben az ajkai enyhe vigyorra formálódtak. – Nos, ez esetben hagyom, hogy a fantáziádat használd.

Nyugtalanság érzése öntött el, ahogy Logan továbbra is lányról lányra mutogatott. Tudtam, hogy Matt sok lánnyal randizott, de igazából sosem számoltam össze. Mire Logan végzett az osztályunkkal, már húsznál tartott a számolás. Mielőtt rátért volna a felső vagy alsó tagozatosokra, elkaptam tőle a könyvet, és becsuktam.

– Hé, még csak most kezdtük– tiltakozott Logan. Tudtam, hogy látja rajtam, hogy nagyon zavar Matt eklektikus ízlése a lányok terén, és azt is tudtam, mennyire élvezi a nyomorúságomat.

A lányok közül, akikre Logan rámutatott, egyik sem volt olyan félénk, stréber vagy kocka, mint én. Talán ennek reményt kellett volna adnia nekem – talán én lehetek az első ebben a kategóriában –, de nem így történt. Hirtelen nem akartam közöm legyen többé ehhez az egészhez.

Az évkönyvet az ágyra dobva magam mögött, felálltam, és azt mondtam:– Hazamegyek.

Elindultam, hogy távozzak, de Logan keze kilőtt, és megragadta az enyémet, megállítva ezzel.

– Várj –, mondta. – Ne menj el. Tudod, nem akartalak lebeszélni róla.

Majdnem őszintének tűnt. – Hát, mégis megtetted. Értem én, oké? Nem vagyok Matt esete, és csak az idődet vesztegetnéd azzal, hogy olyan lányt próbálsz belőlem csinálni, aki az. Ebből csak annyit tanultam, hogy úgy tűnik, ahhoz, hogy Matt felfigyeljen rám, nagyobb melleket kell növesztenem, el kell kezdenem dohányozni, be kell festenem a hajam, úgy kell tennem, mintha minden csodálatos lenne, és profivá kell válnom bizonyos fizikai tevékenységekben, amiket még sosem csináltam, mert még soha nem csókoltam meg senkit. – Amikor rádöbbentem kínos beismerésemre, összerezzentem, és vártam, hogy Logan valami okoskodó megjegyzést tegyen.

De meglepő módon nem tette. Ehelyett úgy nézett rám, mintha sajnálna. Mintha szánakozna. Ez még rosszabb volt.

– Rajta, gúnyolódj csak rajtam. Tudod, hogy szeretnéd.

– Nem akartalak kigúnyolni– mondta őszinte hangon. Elengedte a kezemet, felállt, visszament a számítógépes asztalához, és felkapott egy jegyzetfüzetet. – És akkor mi van? Te még soha nem csókoltál meg senkit. Ezt elég könnyű helyrehozni.

Felhorkantam. – Hogyhogy?

Egy lépést tett előre, hogy csak néhány centi válasszon el minket egymástól. Tekintetét az ajkamra szegezte. – Megcsókolhatnálak itt és most, és akkor már nem mondhatnád, hogy soha többé nem csókoltál meg senkit.

A szavaira kiszáradt a szám, miközben a szívem a torkomba ugrott. A hirtelen közelségétől, keveredve annak a fűszeres illatával, amit feltételeztem, hogy a borotválkozás utáni arcszesze volt, elszédültem. Eltoltam volna magamtól, ha nem fagyok le teljesen a helyemen.

– De nem foglak – folytatta, hátrálva. – Gondolom, ezt a csókot valaki különlegesnek tartogatod, de Emma, egy jótanács? Talán próbáld meg az első csókot még azelőtt megkapni, mielőtt Matt-tel összejönnél.

Nagyot nyeltem, miközben a pulzusom kezdett normális sebességre lassulni. – Miért?

Visszatért az ágyához, leült, és kinyitotta a füzetét. – Mert Matt már sok lánnyal csókolózott, és rögtön meg fogja tudni állapítani, mennyire tapasztalatlan vagy. És hidd el, ha azt mondom, Mattet már nem érdekli, hogy bárkinek az elsője legyen – és ez mindenre vonatkozik.

Nem kellett zseninek lenni ahhoz, hogy rájöjjek, mire céloz. Leeresztettnek éreztem magam, lecsüccsentem a számítógépes székébe, a könyökömet a térdemre támasztottam, és a kezembe temettem az arcomat.

– Hé– mondta Logan. – Ne aggódj! Majd később kitaláljuk a csókolózás dolgát, rendben? Most más dolgokat kell megbeszélnünk.

– Mint például?

– Például, hogy mit fogunk csinálni a nyáron.

Levettem a kezem az arcomról, és óvatosan néztem rá. – Logan, miért akarsz ennyire segíteni nekem ebben az egészben? Ez a nyári szünet. A barátaiddal kellene töltened az idődet, nem velem. Utálsz engem, emlékszel?

Logan a kezében lévő jegyzetfüzetre meredt. – Az utálat szörnyen erős szó, Emma.

– De illik rá, nem igaz?

Egy pillanatra elgondolkodott rajta. – Oké, szóval sosem voltunk igazán barátok. És mindig is úgy gondoltam, hogy te egy mindentudó, jólelkű, idegesítő hangú... – Egy pillanatra megállt, amikor rávillantottam a tekintetem. – De talán itt az ideje, hogy felnőjünk és felnőttek legyünk. Nem unod még, hogy ok nélkül utálsz?

Hátravetettem a fejem és felnevettem. – Most viccelsz velem, Logan? A világon minden okom megvan rá, hogy utáljalak. Kezdjük azzal, hogy utállak, mert kétlábon-járó-mindent-tudó-idegesítő-hangú-okostojásnak neveztél. És gyűlöllek, amiért hazudtál azon az összeférhetőségi teszten, és tönkretetted az esélyemet, hogy egy igazi nyári románcot éljek át valakivel, aki miatt nem kell megváltoztatnom magam.

– Tudom. Ezért csináljuk ezt. Megpróbálom jóvátenni.

– Azzal, hogy azt mondod, a ruhatáram szar, a személyiségem szar, és mindent meg kell változtatnom magamon, hogy egy srácnak tetszek? Jesszus, köszi, Logan. Hogy tudnám ezt valaha is meghálálni neked?

Logan megadóan kinyújtotta a kezét. – Oké, álljunk meg egy pillanatra, rendben? Emma, én soha nem mondtam, hogy mindent meg kell változtatnod magadon ahhoz, hogy egy srác megkedveljen. Azt mondtam, hogy ezt kell tenned ahhoz, hogy Matt kedveljen téged. Segítek neked megszerezni azt a srácot, akit csak akarsz. Holnap kiülhetünk a könyvtár elé, és egy órán belül elcsíphetünk neked egy pasit, ha ezt szeretnéd.

Előrehajolt, és állta a tekintetemet. – De Emma, ez nem csak arról szól, hogy Matt megkedveljen téged. Ez arról szól, hogy ráveszed magad, hogy lazíts és élj egy kicsit. Ez arról szól, hogy nem kell béna kompatibilitási tesztekre hagyatkoznod, hogy barátot találj magadnak. – Egy pillanatra szünetet tartott, mintha eldöntené, hogy folytassa-e. Végül azt mondta:– Lehetek veled teljesen őszinte?

Nem voltam benne biztos, hogy ezt akartam, de azért bólintottam.

– Nincs semmi baj azzal, ahogy kinézel– mondta. – Magas vagy, szó szerint lányosan csinos, és szép alakod van, amit sajnos felesleges ruharétegek alá rejtesz. Őszintén szólva, elég dögös vagy – mint egy szexi, dögös könyvtáros.

Éreztem, hogy a szavaira égni kezd az arcom. Fogalmam sem volt róla, hogy „dögösnek” tarthatnak, különösen egy olyan valaki, mint Logan Reynolds.

– És amikor így elpirulsz, az az egyik legimádnivalóbb dolog, amit valaha láttam.

Kényelmetlenül elmozdultam a székemben. Mi folyik itt? Logan szokatlanul kedves volt hozzám, és nem tudtam, hogyan kezeljem. És nem csak kedves volt, hanem már-már a flörtölés határát súrolta.

Biztosan megérezte, hogy kényelmetlenül érzem magam, mert gyorsan hozzátette: – Ne aggódj, Dawson, nem akarok rád szállni. A bókoknak itt vége. Az oknak, amiért még sosem volt barátod, semmi köze a külsődhöz, hanem ahhoz, ahogyan viselkedsz. Egész életemben ismertelek, így tudom, hogy azért nem teszed oda magad, mert félénk és zárkózott vagy. De azok a srácok, akik nem ismernek téged, ezt látva azt gondolják, hogy egy beképzelt sznob vagy, aki azt hiszi, hogy jobb, mint mindenki más. Ha ezt azzal párosítod, hogy mindig egy könyvbe dugod az orrod, a fiúk nem akarnak veled semmit sem kezdeni. Azt hiszik, hogy feszült és unalmas vagy. Egy sárdobáló. Ezen kell dolgoznunk. El kell kezdened jól érezni magad, és nem kell mindentől félned.

Kinyitottam a számat, hogy megvédjem magam, de nem adott rá lehetőséget. Egyik kezében a jegyzetfüzetet, a másikban a tollat tartotta.

– Itt jövök én a képbe. Megtanítom neked, hogyan szerezz magadnak életet.

– Nekem van életem– morogtam, és a kezemre bámultam.

– De nem egy érdekes, izgalmas. – Csettintett a toll végével, és elkezdett valamit firkálni a papírra. – Mondd csak, még mindig félsz a magasságtól? Félsz a víztől? A nagy tömegtől?

– Ez most egy terápiás üléssé változott?

– Válaszolj a kérdésekre, Emma.

Hátradőltem a székben, és felsóhajtottam. – Igen. Mindháromtól.

Lejegyzett még néhány dolgot. – Még mindig nem tudsz úszni, igaz?

A plafont bámultam, és összeszorítottam a fogaimat. – Tudok úszni. Csak azt nem tudom, hogyan kell jól úszni.

– Oké, ezen biztosan változtatni fogunk– motyogta.

– Micsoda? Miért?

– Mert Matt jövő héten medencés bulit rendez, és te is mész.

– Nem, nem megyek– mondtam, és visszavetettem rá a tekintetem.

– De igen, elmész.

– Engem nem hívtak meg.

– Én hívlak meg.

– És én visszautasítalak.

– Emma– szólt, és letette maga mellé a füzetet. – Ha Matt a barátod lesz, részt kell venned a medencés partijain. És ezt a lehető legszűkebb bikiniben kell majd tenned, amit csak találsz. Akár már most elkezdheted.

A „bikini” szó azonnal kisebb szorongásos rohamot váltott ki belőlem. Nem voltam bikinis. Nem hordtam tankinit. Vagy egyrészeseket. Vagy bármilyen fürdőruhát általában. Annyira kiszolgáltatottnak éreztem magam fürdőruhában, amitől kényelmetlenül éreztem magam, és valószínűleg ez volt az egyik oka annak, hogy soha nem tanultam meg rendesen úszni. Kizárt dolog volt, hogy elmenjek, vegyek egy bikinit, és felvegyem Matt előtt, nemhogy az osztályunkban lévő diákok fele előtt.

– Elmehetek veled bikinit vásárolni, ha szeretnéd. –Egy ferde vigyort villantott rám.

– Nem szeretném– mondtam a szemet forgatva. – Szóval, mit írtál még oda?

Becsukta a füzetet. – Csak néhány ötletet. Hé, mit csinálsz holnap?

Azt terveztem, hogy elkezdem a könyvszervezési projektemet, de ezt nem akartam bevallani neki. – Semmit. Miért?

– Mert –, mondta,– együtt fogunk lógni.

– Együtt lógunk? És mit csinálunk?

– Ezt nekem kell tudnom, neked pedig ki kell találnod. Emlékszel? Van egy listám.

Nem tetszett, hogy van ez a „lista”, és nem engedte, hogy megnézzem. Nem volt igazságos, hogy még abba sem szólhatok bele, hogy mi van rajta. Mégis azon kaptam magam, hogymegkérdezem– Mikor?

Logan elvigyorodott. – Mit szólnál megint délhez?

Egy újabb délutáni lógás Logannal? Mibe keveredtem? Azon voltam, hogy vakon kövessek egy olyan srácot, akit egész életemben utáltam, és most nemcsak, hogy minden bizalmamat belé helyeztem, de a nyári szünetet is olyan dolgokkal fogom tölteni, amiket nem akartam.

Hacsak...

– A dél jól hangzik– mondtam, és az ajkaim alattomos mosolyra görbültek, miközben egy ötlet kezdett formálódni a fejemben. – De van egy ajánlatom.

Logan felvonta a szemöldökét. – Egy ajánlat?

– Igen. Miért nem tesszük érdekessé a dolgokat? Ha én itt ragadok a listádon szereplő összes olyan dologgal, amit nem szívesen csinálok, akkor úgy tisztességes, ha te is megteszed ugyanezt.

Értetlenül bámult rám. – Nem értem. Ez nem rólam szól.

– Dehogynem. Hazudtál azon az összeférhetőségi teszten, mert nem akartad, hogy Grace azt higgye, van bennetek valami közös. Lehet, hogy dobott téged, de mindketten tudjuk, hogy meg fogja gondolni magát, és vissza akar majd kapni. Ezt akarod?

– Hát, nem, de...

– Szóval, a következőt javaslom: te ráveszel, hogy olyan dolgokat tegyek, amelyek révén olyanná válok, akit Matt kedvelni fog, én pedig ráveszlek, hogy olyan dolgokat tegyél, amelyek révén olyanná válsz, akit Grace nem fog kedvelni.

– Dolgok? – visszhangozta. – Például milyen dolgokat?

Elvigyorodtam. – Ezt nekem kell tudnom, neked pedig ki kell találnod.

Logan kuncogott. – Hé, ez az én szövegem. – Egy pillanatra megállt, és elgondolkodott. – Nem is tudom, Emma...

Előrehajoltam a székemben. – Mi a baj? Nem állsz készen a kihívásra? Nem hiszed, hogy meg tudnál birkózni vele?

Ez azonnal megváltoztatta a hangnemét. – Ó, bármit kibírok, amit csak hozzám vágsz, Dawson. Csak nem akarom a nyári vakációmat könyvek betűrendszerezésével tölteni.

– Rendben van– mondtam, és lazán keresztbe tettem a karjaimat a mellkasom előtt. – Akkor talán le kéne fújnunk ezt az egészet.

Olyan gyorsan suhant át az arcán a pánik, hogy el kellett gondolkodnom, vajon csak képzelődöm-e. – Oké, te nyertél. A te módszereddel csináljuk.

– Tökéletes!– Felpattantam a székről, és az ajtó felé indultam. – Holnap délben érted jövök. – Gonosz vigyort villantottam rá a vállam fölött, mielőtt elhagytam a szobát.

Hazamentem, hogy elkészítsem a saját listámat.

Ez jó móka lesz.

 

 

 Tizenharmadik fejezet

LOGAN

 

Mibe keveredtem?

Ezen töprengtem másnap, miközben egy újabb délutánra készültem Emmával. Délben jött értem, hogy elvigyen valami unalmas és buta helyre – ebben biztos voltam.

Fogalmam sem volt, miért egyeztem bele, hogy az ő verzióját kövessem a tervemnek. Hogy történhetett ez? Tudtam, miért. Kétségbe voltam esve. Kétségbeesetten akartam túl lenni ezen az egészen, hogy Rachel felemelje a hüvelykujját, és azt mondja, hogy nem kell elmennem a családi kirándulásra New Yorkba. Nagyon örült, amikor elmondtam neki, hogy mit csinálok – megpróbálom összehozni Emmát álmai barátjával –, de közölte velem, hogy ahhoz, hogy megúszhassam az utazást, ténylegesen meg kell kötnöm az üzletet. Legalább egy randira össze kell hoznom ezt a két őrült gyereket.

Könnyebb mondani, mint megtenni.

Becsületesen meg akartam próbálni, de ahogyközelebb kerültünk az utazás időpontjához, és még mindig nem sikerült összehozni, nem voltam ellene, hogy ahhoz folyamodjak, fizetek Mattnek, csak vigye el Emmát. Még ha Rachel rá is jönne, az csak azután történne meg, hogy hazaért New Yorkból, és akkor már nincs olyan büntetés, amivel ne tudnék együtt élni.

Nem sokkal dél előtt kiléptem a zuhany alól, és visszamentem a szobámba, hogy felöltözzek. Tovább aludtam, mint szerettem volna, és most Emmának várnia kell rám. Nem volt kétségem afelől, hogy pontban tizenkettőkor ott lesz.

Persze, az ébresztőórám tizenkettőt mutatott, amikor halk kopogást hallottam a hálószobám ajtaján, miközben épp az ingemet akartam felvenni. Úgy döntöttem, hogy ez várhat, odasétáltam az ajtóhoz, és kinyitottam, és Emma állt a másik oldalon.

Amint meglátott, a tekintete azonnal a csupasz mellkasomra rebbent, és az arca rózsaszínűvé vált. Esküszöm, ez a lány annyira pirulós, hogy biztos valami betegsége van. Ez nem volt normális.

Kinyitotta a száját, hogy megszólaljon, de nem jött ki szó. És azon túl, hogy nem tudott megszólalni, úgy tűnt, hogy a szemét sem tudja elszakítani a hasizmomról.

– Szia, Emma – mondtam vontatottan, az egyik kezemet az ajtókeretre helyezve mellette, és kissé előrehajoltam. Úgy gondoltam, akár szórakozhatok is egy kicsit.

Megköszörülte a torkát, végre felfelé mozdította a tekintetét, hogy találkozzon az enyémmel. – Még nem vagy kész?

– Nem, sajnálom. Elaludtam. – Félreálltam, és intettem neki, hogy jöjjön be.

– Semmi gond – mondta, miközben belépett a szobába. – Úgy tűnik, úgyis majdnem kész vagy. – A tekintete ismét röviden a mellkasomra villant.

Imádtam ezt az egészet. Nyilvánvalóan Emmának nem volt túl sok tapasztalata a póló nélküli srácok közelében, és ez kellemetlenül érintette. Ha volt valami az életben, amit élveztem, az az volt, hogy Emma Dawsont kellemetlen helyzetbe hozzam. És emiatt elnyújtottam a póló felvételt, helyette inkább az övemet vettem fel. Lassított felvételben.

– Szóval, hová megyünk egyébként? – kérdeztem.

Emma elfordította a tekintetét a mellette lévő falra. – Nem mondom el.

– El kell mondanod. Különben honnan fogom tudni, hogy hova kell mennünk?

Visszatért a tekintete az enyémre. – Nem fogsz minket sehova sem elvinni. Én vezetek.

Felhorkantam. – Nem hiszem, Dawson. Nem megyek sehova a tragacsoddal.

Az ő „tragacsa” egy 2010-es Corolla, ami elég jó állapotban volt. Csak azért piszkáltam, hogy megnehezítsem a dolgát,mert nem az én Mustangom volt. Ő tudta ezt, így nem hagyta, hogy ez megzavarja.

– Különben is –, folytattam, – nem vagyok benne biztos, hogy bízom a vezetésedben.

Ez azonban megbántotta őt. – Semmi baj nincs a vezetésemmel!

– Nem mondtam, hogy van. Azt mondtam, hogy nem bízom benne.

Mogorván nézett rám. – Rendben. Tökmindegy. Vezethetsz. – Megállt, és a mellkasomra eresztette a tekintetét. – Tervezed, hogy még ma valamikor felveszel egy inget?

Lenéztem magamra, és elvigyorodtam. – Mi a baj? A meztelen felsőtestem miatt érzel valamit? Olyan dolgokat, amiket még sosem éreztél? – Gyengéden a vállára tettem a kezem, és mélyen a szemébe néztem. – Semmi baj, Emma, ezek az érzések teljesen normálisak...

Ráütött a karomra, félbeszakítva ezzel engem – egy olyan ütéssel, amit utáltam beismerni, hogy valahogy csípett.

Megdörzsölve a helyet, ahol az ökle érintkezett, hátráltam. Nyilvánvalóan a lánynak nem volt kedve viccelődni. Nem mintha valaha is az lett volna. Odamentem az ágyhoz, felkaptam a pólómat, és gyorsan magamra dobtam.

– Tessék – mondtam –, így már jobb?

Emma elmosolyodott. – Igen. Sokkal jobb.

Megráztam a fejem. Nem értettem őt. A legtöbb lány azt kérte volna, hogy soha többé ne vegyek fel inget, de ő nem. Semmit sem akart a mellizmaimtól vagy a hasizmaimtól. Nem is lehetett volna kevésbé lenyűgözve.

Micsoda furcsa egy alak.

Alig egy perc múlva lementünk a lépcsőn, elbúcsúztunk Racheltől, és elhagytuk a házat. Ahogy a Mustang felé tartottunk, azt mondtam: – Nem kell megmondanod, hová megyünk, csak szólj, ha meg kell fordulnom. Megegyeztünk?

– Nem szükséges – mondta. – Menj a belvárosba, és parkolj le a parkolóházban. Onnan gyalog megyünk a célállomásunkhoz.

Hmm. A belvárosba. Ez egy nyom, de nem volt túl sok, amin elindulhatnék. A belvárosban mindenből volt egy kicsi.

Beszálltunk a kocsiba, és amint bekapcsoltam, Emma keze a rádió gombjára repült.

– Ööö, mit csinálsz? – kérdeztem tőle.

– Ha te ragaszkodsz a vezetéshez, akkor én ragaszkodom ahhoz, hogy én válasszam ki a zenét.

Felnyögtem. Remek. Mintha azt akarnám, hogy a Mustangommal furikázzak, és nyálas szerelmes balladákat bömböltessek harangjátékkal, hárfákkal és éles hangú énekesekkel, akik össze tudják törni a borospoharakat a hangjukkal.

De meglepő módon Emma a legközelebbi klasszikus rockadóra hangolta, amely éppen egy Rolling Stones-dalt játszott. Képzelheted a meglepetésemet, amikor halkan énekelni kezdett vele együtt.

Oldalra pillantottam rá, amikor kihajtottam a kocsifelhajtóról. – Szereted a klasszikus rockot?

Úgy nézett rám, mintha idiótának tartana, amiért egyáltalán megkérdeztem. – Uh, igen. Ki nem?

Szünet nélkül rávágtam. – Grace nem. – Grace szerette a fiúbandás szarságokat. Imádta, amikor arról énekeltek, hogy a lány milyen gyönyörű és csodálatos, és hogy soha nem kell megváltoznia, mert tökéletes.

– Ez az ő problémája, nem az enyém.

Kuncogtam, ahogy megálltam az utcánk végén. – Nos, meg kell mondjam, lenyűgözött a zenei ízlésed. Az énekhangodon azonban még dolgozhatnál egy kicsit.

Megforgatta a szemét a sértésemre, de szóban nem reagált rá. Valószínűleg azért, mert tudta, hogy ez kamu. Az énekhangja félig sem volt rossz. Sőt, egész jó volt, tekintve, hogy a beszédhangja általában arra késztetett, hogy fülpiszkálóval ki akarjam szúrni a dobhártyámat.

– Ezen a zenén nőttem fel – mondta. – Apám a megszállottja. Zeppelin, Floyd, Stones, amit csak akarsz.

– Igen, az én apám is megszállott –, mondtam. – Azt hiszem, ez logikus, tekintve, hogy ők a legjobb barátok. Talán a klasszikus rock iránti szeretetük kovácsolta össze a barátságukat. – Reményt színlelve pillantottam rá. – Talán ez kovácsolmajd a barátságot köztünk is.

Felkacagott a felvetésre. – Sokkal több kell ahhoz, hogy valaha is barátok legyünk, Logan, mint a klasszikus rock közös szeretete.

A szívemre tettem a kezem. – Ez bántó, Dawson.

– Ez van – mondta, és egy apró mosoly játszott az ajkán.

Az út hátralévő részében nem beszéltünk, ami nekem tetszett. Mivel Emma és én nem voltunk barátok, és semmi közös nem volt bennünk azon kívül, hogy ugyanazt a zenét szerettük, nem volt miről beszélgetnünk. Egyikünk sem érezte szükségét annak, hogy kényszerű csevegésbe bocsátkozzunk.

Azt hiszem, ez is közös volt bennünk.

Miután megérkeztünk a belvárosba, egyenesen a parkolóház felé vettem az irányt, és leparkoltam a kocsit, ahogy kérte.

– Szóval, hová megyünk? – kérdeztem, miközben a lifthez tartottunk.

Emma megnyomta a földszintre vezető gombot. – Valahova a közelbe. Majd megtudod, ha odaérünk.

Utáltam, hogy ennyire titokzatoskodik, de hogy őszinte legyek, én sem tettem másképp. Mégis, nem tehettem mást, mint hogy féltettem az életemet, tekintve, hogy valószínűleg valami olyan helyre vitt, ami halálra fog untatni.

És minden jogom megvolt ehhez a félelemhez, mert kevesebb mint két perc séta után megállt egy nagy téglaépület előtt, amit azonnal felismertem, mint...

– A művészeti múzeum? – A vállam csalódottan ereszkedett előre. – Kérlek, mondd, hogy nem megyünk be.

– Ó, bemegyünk – mondta Emma olyan élénk hangon, amit szinte fel sem ismertem. Őszintén izgatott volt emiatt.

Felnyögtem, miközben vonakodva követtem őt a bejárati ajtón keresztül. Utoljára másodéves koromban jártam a művészeti múzeumban egy kiránduláson. Akkor is utáltam, még ha sikerült is rávennem MelanieAppletont, hogy osonjon el velem, és csókolózzunk valami fura fallikus alakú szobor mögött.

– Emma! – kiáltott fel a pult mögött álló középkorú nő, amint beléptünk az előcsarnokba.

– Mary! – kiáltott fel Emma is, és nekem vissza kellett fognom magam, hogy ne horkanjak fel. Úgy látszik, Emma gyakori látogató volt. Miért nem lepődtem meg?

– Hol vannak a barátaid? – kérdezte Mary, ahogy közeledtünk hozzá.

– Floridában vannak, emlékszel?

– Á, igen. Persze. – mosolygott Mary és bólintott, elfordította a tekintetét felém. Kissé felhúzta a szemöldökét, és azt kérdezte: – És ki ez a barátod?

– Ő Logan – válaszolta Emma. – De ő nem a barátom.

Mary mosolya kiszélesedett. – Ó, bocsánat. Udvarló?

Emma olyan hangos nevetésben tört ki, hogy az egész előcsarnokban visszhangzott.

Jesszus, tudtam, hogy az ötlet, hogy én vagyok Emma pasija, humoros, de azt nem tudtam, hogy gyakorlatilag a-padlón-hempergő-röhögően humoros.

Miután a nevetése alábbhagyott, Emma letörölte a könnyeit a szeméből, és azt mondta: – Logan egy ismerősöm. Együtt dolgozunk egy projekten.

Mary összeszorította az ajkát. – Oké, ha te mondod.

Emma vidámsága gyorsan elszállt, és láttam, hogy befejezte a beszélgetést arról, hogy milyen kapcsolatunk van vagy nincs. Kivette a zsebéből a pénztárcáját, elővett belőle valamennyi pénzt, és Mary felé nyújtotta, hogy vegye el.

– Badarság, édesem – mondta Mary, és eltolta Emma kezét. – Ma ingyenes a belépés.

Emma összehúzta a szemét a nőre. – Csak nekünk, vagy mindenkinek?

Mary kacsintott egyet, és azt mondta: – Jó szórakozást nektek.

– Köszönöm, Mary – mondta Emma udvariasan, és visszatette a pénzt a tárcájába. Felpillantott rám. – Készen állsz erre?

Nem, nem voltam, de azért követtem őt.

– Miért hoztál ide? – kérdeztem tőle halkan, nem tudtam, hogy a művészeti múzeumokban halkabban kell-e beszélnem, vagy ez csak a könyvtárakra jellemző.

– Mert – válaszolta vigyorogva. – Tudom, hogy bármit is fogsz ma csináltatni velem, az valami olyasmi lesz, amit utálok, ezért gondoltam, hogy olyasmit fogok veled csináltatni, amit te is utálsz. Ez így fair.

Fogalma sem volt róla, mennyire igaza volt abban, hogy utálni fogja, amit terveztem vele. Jó eséllyel még meg is akar ölni, miután vége lesz. Szóval, a művészeti múzeummal kapcsolatban jót derültem. Ez volt a legkevesebb, amit tehettem.

Beléptünk egy terembe, amelyet faltól falig modern festmények szegélyeztek. Nem sokat tudtam a művészetről, de meg tudtam különböztetni a modern művészetet a régi művészettől. A modern művészetnek nagyrészt semmi értelme nem volt számomra. Sok olyan dolog volt, amiről úgy éreztem, hogy magam is meg tudnám csinálni, ha lenne egy vásznam, egy ecsetem és ha hajlandó lennék rá. A régi iskola művészetét viszont „Michelangelo, Monet, Van Gogh, Renoir” egy kicsit jobban tiszteltem. Azok a fickók tudták, mit csinálnak.

– Szóval, gyakran jársz ide, mi? – mondtam, miközben végigpásztáztam a szememmel egy nagy, különböző színű négyzetekből álló festményen. Mint mondtam, ezt magam is meg tudnám csinálni.

– Igen. –Emma ugyanazt a festményt bámulta, de sokkal lenyűgözöttebbnek tűnt, mint amilyennek én éreztem. – Chloe művészeti iskolába fog járni, ha leérettségizünk, úgyhogy állandóan ide járunk, főleg miatta, de Sophia és én is élvezzük. Néha vannak különböző kiállítások, amiket megnézünk.

– Hmm – mondtam, és próbáltam érdeklődőnek tűnni. – Hol vannak a Magritte-festmények?

Emma felpislogott rám. – A micsodák?

– A Magritte-festmények –, ismételtem meg. – Tudod, René Magritte?A szürrealista festő.

– Pontosan tudom, ki az a Magritte. Csak azt nem tudtam, hogy te tudod, ki az a Magritte.

Nagyon élveztem, hogy milyen lenyűgözöttnek hangzott. – Hé, figyeltem a rajzórán. Ő volt az egyetlen művész, akivel Mrs. Marsh foglalkozott, akire érdemes volt odafigyelni. Az az ember egy zseni volt. A művészete elgondolkodtat. Ezt szeretem.

– Hát ez sajnálatos – motyogta a lány.

– Mi az?

– Ez még valami, ami közös bennünk. Szeretem Magritte-ot.

Ez sajnálatos volt. Ha Emma és én továbbra is felfedezünk közös dolgokat, talán elkezdenénk fontolgatni, hogy barátok leszünk. És ez lenne a legszerencsétlenebb dolog az egészben.

Egy elutasító kézlegyintéssel azt mondtam: – Felejtsük el, hogy egyáltalán beszélgettünk. Miért nem megyünk tovább?

Úgy tűnt, örül a javaslatnak, így hát meg is tettük. Miután megálltunk minden festménynél a teremben, egy másikba mentünk, amely egy csomó szobrot tartalmazott, köztük azt a fallikus alakú szobrot, amelyik mögött smároltam régebben. Nem tudtam megállni, hogy ne vigyorogjak az emléken, ahogy elsétáltunk mellette.

Minden egyes terem után, amelyen keresztülmentünk, az órámra pillantottam, azt várva, hogy órák telnek el a két szoba között, de mindig csak néhány perc volt. Emma tudta, mit csinál, amikor idehozott.

Tiszta kínzás volt.

Nem akartam azonban megadni neki azt az elégtételt, hogy ezt tudja, ezért úgy tettem, mintha érdekelne minden festmény, amit mutatott, és még magam is mutattam néhányat, hogy tényleg hiteles legyen.

– Ha te és Grace újra összejöttök, el kéne hoznod őt ide – mondta Emma, miközben végigsétáltunk az utolsó kiállítási termen. – Utálni fogja.

Gúnyolódtam. – Grace és én soha nem jövünk össze újra.

– Persze, hogy nem – mondta, és egy apró mosoly játszott az ajkán. Nem hitt nekem.

Én sem voltam biztos benne, hogy hittem-e magamnak.

– Oké – folytatta. – Azt hiszem, egy napra már eleget kínoztalak. Gondolom, most már továbbléphetünk arra, amit velem tervezel.

Idegesnek tűnt, és jogosan. Ha tudta volna, hogy mit tervezek vele, soha nem hagyta volna el azt a múzeumot.

Ravasz mosollyal fordultam felé. – Rendben. Menjünk.

***

Kevesebb mint harminc perccel később megérkeztünk a célállomásunkra. Amint beálltam a parkolóhelyre, Emma kíváncsian pillantott rám.

– Egy vidámpark?

– Nem akármilyen vidámpark – mondtam, miközben kiszálltunk a kocsiból. – Ez a Funland Park.

– Tudom, hogy ez a Funland Park – mondta Emma. – De mit keresünk itt?

– Szórakozni fogunk, ahogy a neve is sugallja.

Emma elvigyorodott, és megrázta a fejét. – Szóval ez volt a nagy terved a mai napra? Hogy elviszel egy vidámparkba, hogy „szórakozzak”, mert szerinted nem vagyok képes szórakozni?

– Szerintem képes vagy jól érezni magad, csak úgy gondolom, te úgy döntesz, hogy nem akarsz.

Odasétáltunk a jegypénztárhoz, és hatalmas mosolyt villantottam a plexiüveg mögött álló nőre. – Jó napot! Két felnőtt karszalagot kérek. – Néhány bankjegyet dobtam a pultra, és felé toltam.

– Persze – mondta a nő udvariasan. Beütötte a pénztárgépbe, majd kérte, hogy nyújtsuk oda a csuklónkat, hogy rápattintsa a kék karszalagokat. Miután a tranzakciónknak vége volt, átmentünk a forgóajtón, és beléptünk a parkba.

– Éhes vagy? – kérdeztem Emmát. – Elmehetünk venni lángost vagy fánkot, valami hasonlót.

Nem válaszolt. Ehelyett inkább azzal volt elfoglalva, hogy a körülöttünk levő hintákat bámulja. A távolban ott volt a Thunderbolt hullámvasút, a legmagasabb az államban. Nem messze tőle volt a BellyDrop, az egyik olyan hullámvasút, amelyik egyenesen felfelé megy, a tetején megáll, majd hirtelen pár száz métert zuhan a föld felé. De nem a hullámvasút miatt voltunk ott. Legalábbis még nem.

Az óriáskerék miatt voltunk ott.

A tervem nagyon egyszerű volt. Ismertem egy fickót. Ő az unokatestvérem, Beck, hogy pontos legyek. Beck főiskolás volt, és néhány hete nyári munkát kapott a Funland Parkban, ahol egy adott napon felváltva üzemeltette a hullámvasutakat, amikre fel lehetett ülni, és a játékbódékat. Ezen a délutánon történetesen épp azokat üzemeltette, amire fel lehetett ülni. Pontosabban az óriáskereket. Mindössze egy telefonhívás kellett előző este, és egy húszdolláros ígérete, hogy teljesítse a kérésemet.

Végül Emma felém fordult, és válaszolt a kérdésemre. – Nem, köszönöm, nem vagyok éhes. Inkább arra vagyok kíváncsi, hogy mit tervezel itt nekem. –Egy pillanatra szünetet tartott. – Ugye nem ültetsz fel a Ciklonra? Vagy a másik hullámvasútra?

Nevettem, és átkaroltam a vállát, miközben mélyebbre kezdtem vezetni a parkba. – Szó sem lehet róla. Soha nem tennék ilyet veled. Amit most csinálni fogunk, az valami sokkal bénább.

Megkönnyebbültnek tűnt a kilátástól, de ez a tekintet eloszlott, minél közelebb értünk a kerékhez. Ahogy kezdett rájönni, hogy hová viszem.

– Nem – mondta, és megállt, amikor már csak néhány méterre voltunk a gyér sorban álló, a felszállásra várakozók sorától.

– Igen – mondtam, megfogtam a karját, és megpróbáltam előre húzni. De ő az ellenkező irányba húzott, így pontosan egyhelyben álltunk. Nem volt olyan erős, és erőltethettem volna a dolgot, de ehelyett abbahagytam a rángatást, és azt mondtam: – Gyerünk, Emma, kérlek! Elviseltem a művészeti múzeum kínzását. Te is el tudod viselni az óriáskerék kínzását – amit egyébként a legtöbb ember nem is tart kínzásnak.

Emma kirántotta a karját a szorításomból. – Logan, tudod, hogy félek a magasságtól.

– Igen, tudom. Ezért csináljuk ezt. Mikor ültél utoljára óriáskeréken? Talán ezúttal nem lesz olyan rossz.

Emma idegesen az alsó ajkába harapott. – Még soha nem ültem óriáskeréken – vallotta be halk, szégyenkező hangon.

Pislogtam. – Komolyan mondod? – Megragadtam a kezét, és újra húzni kezdtem. Bizonyára kiengedhetett a védekezésből, mert kissé megbotlott előre, ahogy megpróbált velem lépést tartani a hátralévő távolságon. – Felszállunk erre a körre.

– Logan – tiltakozott. Megpróbálta kihúzni a kezét a szorításomból, de én ezúttal erősebben tartottam. – Miért? Miért kényszerítesz erre?

– Nem akarsz Matt-tel lenni?

Zavart pillantást vetett rám. – Mi köze van az óriáskeréknek ahhoz, hogy én Matt-tel akarok lenni?

– Matt imádja az óriáskereket – hazudtam. Nos, nem volt teljesen hazugság. Matt szerette az óriáskerekeket, de ez nem volt kizáró ok vagy ilyesmi. De ezt Emmának nem kellett tudnia. – És szereti azokat a lányokat, akik hajlandóak szembenézni a félelmeikkel. – Ez sem volt feltétlenül igaz.

A sor elindult előre, én pedig várakozóan néztem Emmára. – Mit szólsz hozzá? Ma nagylány leszel, és szembenézel a félelmeddel?

Nagy, tágra nyílt szemei rólam, a kerékről az előttünk álló sorra tévedtek. Mély levegőt vett, és azt mondta: – Oké. Rendben. Megyek erre a hülyeségre.

Győzelem. Vigyorogva átpillantottam Beckre, és elkaptam a tekintetét. Biccentettem neki, hogy tudassam vele, a terv még mindig áll, és készen állunk az indulásra.

– Hé, ő nem az unokatestvéred? –kérdezte Emma, követve a tekintetem.

– Igen, az Beck – mondtam, és intettem neki.

Amikor Emma nem figyelt, benyúltam a hátsó zsebembe, és elővettem a húszdolláros bankjegyet, amit korábban elrejtettem oda, hogy könnyen hozzáférjek. Ahogy közeledtünk Beckhez, a tenyeremben tartottam az összehajtogatott bankjegyet, hogy Emma ne láthassa. Miután elsőként álltunk a sorban, kezet fogtam Beckkel, és észrevétlenül átadtam neki a pénzt, miközben úgy tettem, mintha titkos unokatestvéri kézfogást végeznénk.

– Hé, haver – mondta Beck, és mindkettőnkre vigyort villantott. – Hogy vagy?

– Jól–válaszoltam, miközben éreztem, hogy a pénz kicsúszik a kezemből. – És te?

– Élem az álmomat. – Beck kuncogott, miközben tekintetét Emmára vitte. – Szia, Emma. Rég nem láttalak. Randira jöttetek?

Összeszűkítettem a szemeimet egy pillanatra. Átkozottul jól tudta, hogy Emma és én nem randizni vagyunk itt, hiszen a tegnap esti telefonban részletesen elmagyaráztam neki az egész helyzetet. Csak azért csinálta ezt, hogy seggfej legyen.

– Nem, haver – válaszoltam. – Csak barátok vagyunk.

– Király, király.

A következő kocsi megállt az alján, és Beck intett, hogy szálljunk be. Mivel tudtam, hogy Emma nem fogja egyedül, segítség nélkül megcsinálni, szorosabbra fogtam a kezét, és húztam előre. Én szálltam be először, ő pedig követett, és helyet foglalt mellettem.

Beck kacsintott, miközben leengedte fölöttünk a biztonsági rudat. – Jó szórakozást nektek.

– Köszönöm – mondtam. Oldalra pillantottam Emmára, és egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy lefújom az egészet. Egyenesen előre bámult, a szokásosnál is sápadtabbnak tűnt. A keze olyan erősen markolta a rudat, hogy az ujjbegyei elfehéredtek. Őszintén meg volt rémülve.

Kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit. Talán, hogy szóljak Becknek, hogy ki akarunk szállni, de mielőtt megtehettem volna, lassan elindultunk felfelé. Már túl késő volt visszafordulni.

Éles lélegzetvételt hallottam magam mellett, és odanéztem, hogy megnézzem, Emma hogy bírja.

– Hé–, mondtam neki. – Hogy vagy?

Nem válaszolt, csak szorosan lehunyta a szemét, miközben mi tovább haladtunk. Ahogy közeledtünk a csúcshoz, szaggatottan kezdett el lélegezni, mélyen belélegezve, de soha nem fújta ki igazán a levegőt.

Hiperventillált.

– Emma – szóltam, és gyengéden a kezemet az övére helyeztem. – Jól vagy?

Még mindig csukott szemmel, erőteljesen ide-oda rázta a fejét.

A francba! Óriási hibát követtem el. Totál alábecsültem a tériszonyát. Azt hittem, hogy legfeljebb enyhe. Fogalmam sem volt róla, hogy ennyire ki fog borulni. Ami miatt tényleg megbántam, ami most következett.

Az a húszas, amit Becknek adtam, azért volt, hogy két percre megállít minket a csúcson.

Amikor néhány másodperccel később a kerék az ígéretnek megfelelően megállt, Emma összerezzent. – Mi folyik itt? –lihegte, még mindig szorosan behunyt szemmel.

– Minden rendben van – nyugtattam meg. – Beck megállította a járgányt. Én kértem meg rá.

Leesett az álla. – Miért tetted ezt, Logan? – sikoltozott. A lélegzete még mindig rövid rohamokban jött.

Mert egy bunkó vagyok, válaszoltam némán. – Mert azt akartam, hogy szembenézz a félelmeddel. Azt akartam, hogy lásd, hogy néha a magasság nem is olyan rossz.

De ez egy sikertelen kísérlet volt. A lány jobban rettegett, mint bárki más, akit valaha is láttam, és én voltam az, aki ezt okozta. Még szarabbul éreztem magam. Nem csoda, hogy utált engem.

– Hé– mondtam halkan, és az arcára tettem a kezem. – Nyisd ki a szemed, Emma.

– Nem – mondta makacsul, és ismét megrázta a fejét.

– Emma, kérlek! Nézz rám!– Óvatosan magam felé fordítottam az arcát. – Jól vagy. Csak nyisd ki a szemed.

Meglepő módon a kérésemre a szemei kinyíltak; a tekintete azonnal az enyémen landolt. Arra számítottam, hogy haragot látok benne. Dühöt. De csak félelmet láttam, és gyűlöltem magam, amiért én okoztam ezt.

– Csak lélegezz – utasítottam. – Vegyél egy mély lélegzetet az orrodon keresztül, és lassan engedd ki a szádon.

Úgy tett, ahogy mondtam, miközben egy könnycsepp szökött ki a szeméből, és lassan végigvándorolt az arcán.

Azonnal lesöpörtem a hüvelykujjammal.

Egymás tekintetét fogva tartottuk, miközben ő továbbra is ki- és belélegzett. Amikor végre úgy éreztem, hogy eléggé megnyugodott, azt mondtam: – Oké, most nézz körül.

Ismét lehunyta a szemét, de ezúttal csak rövid időre. – Nem –, suttogta.

Gyengéden megsimogattam a tarkóját. – Bízz bennem.

Nem volt rá oka, de bízott. Újra kinyitotta a szemét, és elszakította az enyémtől, elfordította a fejét, és a környezetünket nézte. Ismét élesen belélegzett, de ezúttal láttam, hogy más okból tette.

– Ó, Istenem – lihegte.

Elvigyorodtam. – Elég félelmetes és csodálatos egyben, ugye?

Ámulva bámulta a minket körülvevő látványt. – Hűha.

– Nézz csak oda. – Elmutattam mellette. – Az óceán. Láthatod a föld görbületét. Ez milyen rohadtul elképesztő? És ha átnézel a másik oldalra, láthatod a hegyeket.

Emma arrafelé fordította a fejét, amerre mutattam, a szemei tágra nyíltak a csodálkozástól.

– A földről nem lehet ilyen kilátást élvezni– mondtam. – Nézd meg, mi mindenről maradtál le egész idő alatt.

Visszafordította a tekintetét az enyémre. A szemei könnybe lábadtak, de ezúttal nem a félelemtől. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de újra elindultunk. Újra megragadta a rudat, és visszafordult, hogy egyenesen előre bámuljon, miközben elindultunk lefelé.

Gondolkodás nélkül átkaroltam a vállát, és közelebb húztam magamhoz. – Nem lesz gond, ha még párszor körbejárjuk? Különben megkérhetem Becket, hogy állítsa le a hintát, amikor leérünk az aljára.

– Nem, azt hiszem, nem lesz semmi bajom – mondta halkan, hozzám préselve magát.

Nagyot nyeltem, amikor leértünk az aljára. Beck elkapta a tekintetem, elvigyorodott, és felemelte a hüvelykujját. Gyengén rámosolyogtam, amikor újra körbeindultunk.

Annak ellenére, hogy Emma megnyugodott, még mindig egy pöcsnek éreztem magam. Traumatizáltam őt – olyannyira, hogy hozzám simult, és nem tett gúnyos megjegyzéseket, vagy lökött el magától. Tönkretettem őt.

Hirtelen ez az egész ötletem már nem is tűnt olyan nagyszerűnek.