6.-7. Fejezet

 

Hatodik fejezet

EMMA

 

Miközben a hálószobámba viharzottam egyszerre két lépcsőfokot véve, az egyetlen gondolat, ami végigfutott a fejemben, az volt, hogy meg akarom ölni Logan Reynoldsot.

Igaz, ez a gondolat nem volt újdonság, hiszen rendszeresen meg akartam ölni Logan Reynoldsot. Mint minden alkalommal, amikor megszólalt, vagy amikor csak lélegzett. De ezúttal más volt. Ezúttal meghitté akartam tenni a halálát. Látni akartam, ahogy a hideg, mogyoróbarna szeméből kiszáll az élet, miközben lassan, de folyamatosan a nyaka köré szorítom a kezem. Azt akartam, hogy kegyelemért könyörögjön, hogy aztán az arcába nevessek, és azt mondjam neki: – Sajnálom, nem tudok már kegyelmet adni.– Én akartam lenni az utolsó, amit látott, mielőtt elindul a koromfekete, örökké tartó semmibe, és azt akartam, hogy tudja, én vagyok az, aki elküldi a lelkét.

Már az is elég rossz volt, hogy hazudott a teszten. Még rosszabb volt, hogy nem jelent meg a „randinkon”. De hogy megpróbált átadni nekem egy húszdolláros bankjegyet, mintha ez valahogy kárpótolna mindezért? A srác egy idióta volt. Egy szívtelen, arrogáns idióta. Egy óriási méretű szemétláda.

És nem is beszélve arról, hogy egy gerinctelen gyáva. Ki tesz meg ilyen nagy erőfeszítéseket azért, hogy a „néha-barátnője” szakítson vele? Méghozzá valaki más kárára?

Amikor a szobámba értem, becsaptam magam mögött az ajtót, és csalódottan felsírtam.

Azonnal tárcsáztam Chloét.

– Hola, chica! – válaszolt egy hang, amely nem Chloe, hanem Sophia hangja volt. A háttérben hangos zenét és nevetést hallottam.

Nem bírtam megállni, hogy ne érezzek egy rövid féltékenységet a zsigereimben. A két legjobb barátnőm több száz mérfölddel arrébb volt, és nélkülem élték át életük legjobb napjait, míg én most itt ragadtam egész nyárra, és egy olyan románc után sóvárogtam, ami lehetett volna, de sohasem lesz.

– Szia, Soph– mondtam, és az ágyamra vetettem magam.–Miért te veszed fel Chloe telefonját?

Egy pillanatra megállt, és kuncogott.– Te jó ég, ez Chloe telefonja, ugye? Biztos megint kicseréltük. Hé, Chloe!–A hangja most már tompa volt.– Megint elcseréltük a telefonokat! Em hív téged!

– Szóval, mi a helyzet?– szólt vissza a telefonba.

– Megtudtam, hogy ki volt a 7-es számú.

Sophia zihált, és azt suttogta:– Rájött, ki volt a 7-es szám!

– Édes’stenem, ki volt az?– hallottam, ahogy Chloe kérdezi a háttérben.

Fintorogva néztem fel a plafonra.– Logan– mondtam összeszorított fogakon keresztül.

Hosszú szünet következett, mielőtt Sophiamegkérdezte:– Milyen Logan?

– Hogy érted azt, hogy milyen Logan? Logan Reynolds.

– Mi?!– kiáltott fel a két lány kórusban.

– Hogy lehetséges ez?– kérdezte Chloe.–Ti ketten vagytok a legkevésbé összeillő emberek, akikkel valaha is találkoztunk.

Vettem egy mély levegőt, és elmeséltem nekik a történetet arról, hogy Logan hazudott a teszten, és hogy miért. Amikor végeztem, mindketten dühösnek tűntek.

– Micsoda bunkó!– mondta Sophia.– Ez még Logantől is aljas volt.

– Emma– szólt közbe Chloe –, le kell jönnöd ide. Most már semmi sem tart vissza.

– Nem igaz– mondtam.– Emlékszel? A könyvgyűjteményemre?

– Cseszd meg a könyvgyűjteményed, csajszi!–mondta Sophia.– Chloénak igaza van! Vonszold le a segged Floridába! Hiányzol nekünk. És különben is, találkoztunk három fickóval, akik totál aranyosak, és már lógtunk velük párszor. Chloe és én már mindketten kiszemeltünk egyet magunknak, a harmadik fiú, Max pedig tökéletes lenne neked! Aranyos, kicsit félénk, kicsit stréber, de a maga dögös módján...

– Hadd állítsalak meg itt és most– vágtam közbe.– Srácok, én nem megyek le Floridába. Szeretném veletek tölteni a nyarat. Talán még ezzel a Maxszel is szívesen találkoznék. De ez nem fog megtörténni.

– Miért nem?– kérdezték a lányok egybehangzóan.

Mert rettegek, hogy egy tüzes repülőgép-szerencsétlenségben halok meg.– Mert más dolgom van.

– A könyvgyűjteményed rendszerezésén kívül mi más dolgod van még?– kérdezte Chloe.

Erre a kérdésre nem volt jó válasz, ezért azt mondtam:– Ó, anyu hív. Le kell tennem. Később beszélünk?

– De...– kezdte mondani mindkét lány, de letettem, mielőtt még többet mondhattak volna.

Halk kopogást hallottam az ajtómon, mielőtt az kissé kinyílt. Felültem, és láttam, hogy anyám dugja be a fejét.

– Szia, kicsim. Mi volt ez az egész? Mit akart Logan?

– Semmit– motyogtam. Nem volt kedvem újra elmesélni a történetet, így nem is tettem.

– Nem tűnt semminek.

– Csak azért jött át, hogy zaklasson, mint mindig– mondtam.

Anya összeráncolta a szemöldökét. – Miért zaklatna téged?

– Semmiért, oké? – csattantam fel, és azonnal rosszul éreztem magam emiatt. – Sajnálom, anya, rossz hangulatom lett tőle, és most nincs kedvem erről beszélni.

Alaposan végigmért, mielőtt azt mondta:–Oké, nem fogok kíváncsiskodni. – Egy pillanatra szünetet tartott. – Apád és én nemsokára elmegyünk, hogy meglátogassunk néhány régi barátot. Velünk jöhetsz, ha szeretnél.

– Kösz, nem. Van néhány dolog, amit ma el akartam intézni. – Mint például Logan meggyilkolása.

– A könyvtár– Anya mosolyogva találgatott. Olyan jól ismert engem.

Egy biccentéssel viszonoztam a mosolyát. – Igen, a könyvtár.

– Nos, érezd jól magad. Vacsora előtt visszajövünk. Hívj, ha bármire szükséged van.

Kinyitottam a számat, hogy megmondjam neki, hogy nem fogom, de félbeszakított az apám, aki hirtelen megjelent mögötte.

– Hé, ezt a húszdolláros bankjegyet találtam a medencében– mondta, és felemelte, hogy lássuk. Egyenesen rám nézett. – Tudsz erről valamit?

– Ó, igen. Azt hiszem, ez az enyém. – Odamentem hozzá, és elkaptam tőle. – Könyvjelzőnek használtam, és a szél biztos elfújta, amikor nem figyeltem.

Apa megforgatta a szemét, és megrázta a fejét. – Édesem, nem szabadna pénzt használnod könyvjelzőnek. Ha új könyvjelzőre van szükséged, veszek neked egyet.

– Vagy vehet őmagának egy újat abból a húszdollárosból– viccelődött anya, és apa egyetértően bólintott.

– Oké, akkor érezzétek jól magatokat– szóltam, és ismét kivezettem őket a szobámból. Úgy tűnt, most már naponta kellett ezt tennem.

Miután elmentek, lenéztem a kezemben tartott, átázott, klórszagú bankjegyre. Koszos pénz volt. Logan pénze. De ettől még pénz volt, és vehettem belőle néhány új könyvjelzőt. Vagy legalább néhány könyvet a belvárosi használt könyvesboltban. Csak be kellett dobnom a szárítóba egy kis időre, és olyan lesz, mintha új lenne.

És miután megszáradt, elmehetek vásárolni.

Hetedik fejezet

LOGAN

 

Mindössze egy órába telt, mire megoldást találtam a problémámra. Egy zseniális megoldás, amely kielégíti Rachel igényeit, és talán még Emmának is sikerül egy kicsit kevésbé utálnia engem:

Keresni fogok neki egy barátot. Valakit, akivel a nyarat töltheti. Nem lesz könnyű dolgom, mert még fogalmam sem volt, ki lesz ez a szerencsétlen. Nem ismertem túl sok olyan srácot, aki unalmas, egyszerű, főnökösködő lányokkal akart összejönni, akik az éjszakákat könyvbe dugott orral töltötték. De ha kellett, felbéreltem volna valakit. Bármit, ami megszabadít attól a New York-i „családi összetartás” kirándulástól a kis Miss Hányingerrel.

A legnehezebb rész az volt, hogy rávegyem Emmát, hogy meghallgassa az ajánlatomat – nemhogy beleegyezzen. Biztos voltam benne, hogy én vagyok az utolsó ember a világon, akit most látni akart, de szoros volt az időbeosztásom. Még ma túl kell lennem rajta, különben mindennek vége. Minden tervemet, amit arra a hétre, amikor apa és Rachel elutaznak, el kellene törölnöm, és ezt nem akartam hagyni.

Nem Emma Dawson miatt.

Tökéletes volt az időzítésem, amikor eljöttem a házból, hogy meglátogassam. Épp akkor lépett ki a saját házából, és a kocsija felé tartott. Gyorsan kiáltottam a nevét, miközben odakocogtam hozzá.

Rám nézett, ahogy közeledtem. – Menj innen, Logan.

– Várj – szóltam, miközben a csaj és a kocsi közé álltam, megakadályozva, hogy beszálljon. – Beszélni akarok veled valamiről.

– Ha mi ketten beszélgetünk, annak sosem lesz jó vége. Ezt már tudnod kéne.

– Tudom. De bocsánatot akartam kérni. A korábbiakért. Egy érzéketlen pöcs voltam, és sajnálom.

A bocsánatkérésem mintha váratlanul érte volna. Egy pillanatra majdnem kevésbé tűnt ingerültnek. Úgy tűnt, ő is mérlegeli, hogyan reagáljon.

– Köszönöm – mondta végül, de a hangja feszült és bizonytalan volt.

– És szeretném jóvátenni– tettem hozzá.

Felhorkant. – Mi az, van egy ötvenesed, amit nekem akarsz adni, vagy ilyesmi?

Felélénkültem. – Az elég lenne?

Vigyorogva nézett fel rám. – Nem, az nem lenne elég. Logan, amit tettél, az rossz volt. Tönkretetted a nyaramat. Ezt semmilyen pénzösszeg nem fogja jóvátenni.

– Tudom, tudom. Ezért is találtam ki egy tervet, hogy miként tehetném jóvá a nyaradat.

Láttam, hogy ez érdekelte. Összefonta a karját a mellkasán, és azt mondta: – Ó, igen? És pontosan mi is ez a terved?

– Nos –, mondtam, a kocsi oldalának támaszkodva. – Elvettem tőled egy nyári románc lehetőségét, úgyhogy adok neked egy nyári románcot.

Rövid időre émelygés suhant át az arcán, erre rájöttem, mire gondolhatott. – Ó, Istenem – mondtam, és összevontam az arcom. – Nem úgy értettem, hogy velem.

Az émelyítő tekintetet gyorsan felváltotta egy megkönnyebbült pillantás. – Jól van. Egy pillanatra megijesztettél.

Tartózkodtam attól, hogy gúnyos megjegyzést tegyek arról, hogy milyen szerencsés lenne, hogy egy olyan valakivel, mint én, nyári románcot élhet át, de nem akartam még jobban a rossz oldalára kerülni, mint amennyire már így is voltam.

– Szóval, akkor mire gondoltál?

Ellöktem magam a kocsitól. – Úgy értem, hogy segítek neked barátot szerezni. Van valaki, aki most érdekel téged?

Azonnalkipirult az arca, jelezve, hogy igen. Érdekes. Melyik strébernek sikerült Emma figyelmét elég hosszú időre elterelnie egy könyvről ahhoz, hogy belezúgjon?

– Nincs – tagadta le, de ha az arca nem is árulta volna el a hazugságát, a hangja igen.

– Ugyan már! Biztos volt legalább egy srác, akitől titkon azt remélted, hogy besétál a Dream Beanbe, kezében egy kártyával, amin a 7-es szám van.

Volt is. Láttam a szemében. Megrázta a fejét, és azt mondta: – Még ha lenne is, semmiképpen sem mondanám el, hogy ki az. Benned nem lehet megbízni. Te...

Már épp folytatni akarta, de a következő szavakat, amik elhagyják a száját, egy hang állította meg a hátunk mögött.

– Hé, Logan!

Megfordultam, és észrevettem a legjobb barátomat, Matt Fishert, aki átszaladt az utcán, és felénk kocogott. Matt, a sztár irányító teljes dicsőségében. Ha egész nyáron viselhetné az iskolai válogatott dzsekijét anélkül, hogy elájulna a hőgutától, megtenné. Ennyire sportoló. Ő és én ellentétek voltunk, ha sportról volt szó, ő sportolt, én meg nem. De nem is volt rá szükségem – legalábbis a lányok vonzásához nem. És nem ez volt a fő oka annak, hogy a legtöbb srác a középiskolában sportolni akart?

– Hé, haver – szóltam, amikor megállt előttem, és ökölpacsival üdvözölt. – Mi a helyzet?

– Nem sok minden – mondta. Átnézett Emmára, és biccentett neki. – Szia, Emma.

Emma szája kissé kinyílt, mintha talán vissza akart volna köszönni, de csak egy nyikkanás jött ki belőle.

Annyira esetlen volt, hogy az már fájt.

Matt látszólag észre sem vette. Visszafordult hozzám, és azt mondta: – A strandra megyek, hogy találkozzam a srácokkal. Gondoltam, velem jöhetnél.

– Persze – válaszoltam. Emma felégesztikuláltam. –Csak előbb beszélnem kell Emmával valamiről. Adnál pár percet?

– Persze – mondta Matt mosolyogva. Rápillantott, és hozzátette: – Te is jöhetsz, ha szeretnél.

Erre Emma arca olyan élénk rózsaszínűvé változott, amilyet szerintem még soha nem láttam emberi bőrön. Mi volt ennek az oka? Miért pirult el, mint egy...

– K-köszönöm –dadogta Emma, alig hallható hangon. Miközben beszélt, a földet bámulta.

Kuncogott egy kicsit, majd azt mondta, hogy találkozzunk a kocsijánál, ha készen állok, és visszakocogott az utca túloldalára.

Amikor már hallótávolságon kívül volt, Emmára bámultam, és azt mondtam: – Ó, Istenem!

Az arca már kezdett visszaváltozni a szokásos halványfehér színére. – Mi az?

Nem tehettem róla–felnevettem. Tényleg nevettem. Olyannyira, hogy gyakorlatilag összecsuklottam.

– Mi olyan vicces? –kérdezte, és én azonnal tudtam, hogy le kell nyugodnom. Dühös volt, és én még nem tettem jóvá a dolgot. Itt óvatosan kellett eljárnom.

De az agyam figyelmen kívül hagyta ezt a tényt, és mielőtt megállíthattam volna magam, azt mondtam: – Te totálisan rá vagy gerjedve Mattre!

Megint ott volt az a túlvilági rózsaszín szín. Csak ezúttal nem a vágy, hanem a düh hozta elő. – Rágerjedve? –Amikor rájött, hogy mit mondtam, az arcára kiült az undor, és karon ütött. – Undorító vagy, Logan. Nem vagyok rágerjedve Mattre.

– Dehogyisnem, nagyon is– mondtam, végre megnyugodva. Miután a nevetés alábbhagyott, az alsó ajkamat rágtam, mélyen elgondolkodva. Hogy a fenébe fogom ezt összehozni?

– Oké, ööö... – kezdtem, és a kezemmel a tarkómat dörzsöltem. – Ez nagyobb kihívás, mint amire számítottam. Gondoltam, hogy valószínűleg valamelyik zenekari stréberre vagy egy sakk-klubos stréberre gerjedsz, tudod, valakire, aki a te súlycsoportodban van. De... – A hangom elakadt, ahogy Matt házára pillantottam. – Azt hiszem, készen állok a kihívásra.

– Kihívás? – Visszhangozta Emma, miközben összeszűkítette rám a szemét. – Miről beszélsz?

– Emma Dawson– mondtam egy alattomos vigyorral. – Rá fogom venni Matt Fishert, hogy beléd szeressen.

Az álla leesett a döbbenettől. – Mire készülsz?

Egy lépéssel közelebb léptem hozzá. – Nyári románcot akarsz? Adok neked egyet Matt-tel, hiszen ő az a fiú, akire minden este gondolsz, miközben elalszol. Nem lesz könnyű, ne feledd. Úgy értem, mindenképpen kell majd javítanunk rajtad. – Tetőtől talpig végigmértem a testét, majd újra felfelé. – Rengeteg javítást. Kezdve a megjelenéseddel.

– Mi a baj a megjelenésemmel? – kérdezte védekezően, a karját a mellkasán megfeszítve.

Nem volt időm elmondani neki, mi minden baj van a külsejével; Matt már várt rám. Így ehelyett azt mondtam: – Ne aggódj, erre is van egy tervem. Mit szólnál hozzá, ha holnap délben találkoznánk?

Tudtam, hogy ha időt adok neki a válaszadásra, akkor vissza fog utasítani. Ha elsétálok, mielőtt még ideje lenne tiltakozni, akkor a nap hátralévő részében addig gondolkodik majd a dolgon, amíg végül jó ötletnek nem hangzik. Így hát elkezdtem hátrafelé sétálni a kocsifelhajtóján. – A nyár végére meg fogod köszönni, hogy hazudtam a tesztben.

Úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit, de nem tette. Némán hagytam ott.

Megfordultam, és átmentem az utcán Matt háza felé. Fogalmam sem volt, hogyan fogom ezt véghez vinni. Persze, fizethetnék Mattnek, hogy hívja el randira, és tegyen úgy, mintha belezúgott volna, de akkor fennállna a veszélye, hogy kiderül az igazság. És ha kiderülne az igazság, és Rachel megneszelné, akkor hivatalosan is vége lenne az életemnek, amíg el nem megyek a főiskolára. Nagy befolyása volt apámra.

Nem. Meg kellett találnom a módját, hogy ezt tényleg megtegyem. Valahogy rá kellett vennem Mattet – a jóképű, népszerű sportolót –, hogy magától beleszeressen Emmába – a hétköznapi könyvmolyba –, még mielőtt apa és Rachel elutaznak pár hét múlva.

Nem volt könnyű dolgom, de a végén megéri.