18.-19. Fejezet

 

Tizennyolcadik fejezet

EMMA

 

– Ez jó. Gyakrabban kellene ezt csinálnunk.

– Ó, határozottan. Nem is értem, miért nem csináltuk ezt mindvégig.

A szemem a piknikasztalnál anyámra és Rachelre siklott, miközben udvariaskodtak. Amikor korábban megérkeztünk, mindketten úgy viselkedtek, mintha a legjobb barátok lennének, akik évek óta nem látták egymást, pedig egészen biztos voltam benne, hogy láttam őket beszélgetni egymással a kocsifelhajtójukból, éppen az előző nap.

Megunva a beszélgetésüket, rövid időre apám és Mark felé fordítottam a figyelmemet, akik a grill mellett hátba veregették egymást, és izgatottan beszélgettek valamiről, amit nem hallottam, de úgy képzeltem, hogy a sportról.

Abby, aki Rachel ölében ült, élénk színű műanyag kulcsokat dugdosott a szájába, és úgy tűnt, sokkal jobban szórakozik, mint én.

Ami Logant illeti, ő még nem jelent meg, nagy bosszúságomra. Ő volt az, aki ezt az egészet eltervezte, és most elkésett. Már ha egyáltalán el akart jönni. Amennyire tudtam, lehet, hogy még mindig Matt medencés partijára ment, és most is ott volt, miközben én két szülővel és egy kisbabával lógtam. Talán csak meg akart tréfálni. Nem lepődnék meg rajta.

Nem mintha a tegnapi események után sietni akartam volna, hogy találkozzam vele. Fogalma sem volt róla, milyen nehéz volt felvennem és megmutatnom neki azt a bikinit, és a reakciója csak megerősítette, hogy miért nem is akartam egyáltalán venni egyet.

Nyilvánvalóan borzalmasan néztem ki benne.

Ez volt az egyetlen magyarázat. Először is, azt mondta, hogy „jól nézek ki”, ami elég rossz volt, de az, ahogyanmondta, arra utalt, hogy minden más, csak nem jól nézek ki. Amint megkérdeztem tőle, hogy elég jó-e ahhoz, hogy felvegyem a medencés partira, hirtelen nem volt többé kedve elmenni. Mintha olyan szörnyen néztem ki abban a bikiniben, hogy nem akarta, hogy velem együtt lássanak benne. Mintha zavarba hozná, vagy ilyesmi. Aztán nem tudott elég gyorsan kijutni a házból, és kifelé menet még csak rám sem nézett.

Biztosan tudta, hogyan kell összetörni egy lány önbizalmát.

Pontosabban az énönbizalmamat. Egyáltalán nem okozott neki gondot, hogy a minap Riley-t bámulja bikiniben.

És ez valamiért rossz hangulatba hozott, és abban reménykedtem, hogy ez az egész csak egy tréfa, és hogy Matt buliján van, így nem kell vele töltenem a délutánt.

Sajnos három másodperc sem telt el, és Logan az üveg tolóajtón át a teraszra lépett. A szeme azonnal rám talált, és furcsa tekintet ült ki az arcára, amikor egy apró integetéssel rám nézett.

Úgy látszik, ő is ugyanolyan boldog volt, hogy lát engem, mint én őt.

– Logan. Kedves tőled, hogy csatlakozol hozzánk. – Rachel intett neki, hogy foglaljon helyet mellettem az asztalnál.

– Szia – köszönt rám, miközben leült a padra. Azonnal arrébb húzódtam tőle néhány centire.

Megsértődve nézett, de gyorsan vállat vont. Anyámra mosolygott. – Helló, Olivia. Köszönöm, hogy eljöttetek.

Esküszöm, anyám elolvadt egy kicsit. – Köszönjük, hogy meghívtál minket.

– Örömömre szolgált. – Felém fordult, és karon bökött. – Hogy vagy, Emma?

Vissza kellett fognom magam, hogy ne fintorogjak a kérdésére. – Jól vagyok – motyogtam.

Anyukám kíváncsi pillantást vetett rám, mielőtt Rachelhöz fordult, és azt mondta: – Segíthetek valamiben a konyhában?

– Ami azt illeti, igen. – Rachel rám és Loganre pillantott, miközben felállt a padról Abbyvel együtt. – Hozhatok valamelyikőtöknek valamit inni?

– Nem, köszönöm – válaszoltuk egyszerre.

Egy apró mosoly játszott anyám ajkán. – Mi van, nincs semmi „jinx”?

Megforgattam a szemem. – Anya, kérlek. Az olyan gyerekes dolog.

– Ó, bocsánat, nem tudtam. – Anya a szemét forgatta, mielőtt Rachellel közösen kuncogva elindultak befelé.

Logan vigyorogva oldalra pillantott rám. – A jinxelés gyerekes? Épp a múlt héten csináltuk. Mi ez a hirtelen érettség?

– Egyszer mindannyiunknak fel kell nőnünk– motyogtam.

– Jól vagy? – kérdezte felém fordulva. – Mert úgy tűnik, mintha rossz hangulatban lennél.

Válaszra nyitottam a számat, de félbeszakított a telefonja hirtelen pittyenése.

Kivette a zsebéből, végigsimított a képernyőn, és kuncogott azon, amit látott.

– Riley folyton sms-t küldözget nekem – magyarázta. – Azt állítja, hogy most épp egy pokoli buliról maradunk le.

A telefonja ismét csörgött, és ezúttal a szemöldöke felszaladt, miközben halkan füttyentett. – Hűha!

A kíváncsiság győzött, és odahajoltam, hogy megnézzem, mi van a képernyőn. Automatikusan azt kívántam, bárcsak ne tettem volna.

Riley küldött neki egy szelfit, amelyen a medencénél állva egy furcsa, duzzogó, kiskutyaszemű, csücsörítős hibrid arckifejezést vágott a kamerába, ami egyszerre tűnt szomorúnak és szexinek. A kép abból a mindig hízelgő perspektívából készült, ahogy a lány magasan a feje fölé tartotta a telefont, és csábítóan felnézett a kamerába, így Logan belátott a bikinifelsője alá, arra a bőséges dekoltázsra, amely elöl és középen megmutatkozott.

– Ez dögös – mondta vigyorogva, és hirtelen legszívesebben fejbe vágtam volna. Keményen.

Pontosan ez volt az a fajta reakció, amit egy lány akart egy pasitól, miután egy bikinibemutatót tartott előtte. Nem azt, amit tegnap kaptam tőle. Nagyon megbántott azzal, hogy nyíltan kimutatta, nem szereti, ha fürdőruhában lát, és most csak sót szórt a sebbe azzal, hogy gyakorlatilag a mobiljára csorgatta a nyálát egy Riley-ról készült hülye kép láttán.

– Akkor talán inkább a buliba kéne menned – csattantam fel, lecsúsztam a padról, és a medence felé indultam.

Nem vesztegette az idejét, követett engem. – Oké, szóval igazam volt. Rossz hangulatban vagy. Mi a baj?

Helyet foglaltam az egyik nyugágyban, karjaimat szorosan a mellkasomra fektettem, és egyenesen előre nézve bámultam a medence vizét. Nem szóltam semmit. Mit is kellett volna mondanom? Hogy feldúlt voltam, mert szerinte Riley fantasztikusan nézett ki bikiniben, de engem nevetségesnek tartott?

– Semmi sincs. Csak azt mondom, hogy ha inkább a medencés buliban szeretnél lenni, akkor menj el a medencés buliba.

– Meg akarsz szabadulni tőlem?

– Mindig megpróbálok megszabadulni tőled, Logan.

– Hé, ez nem szép – motyogta, és Riley-t utánzó, hamis duzzogást öltött magára. – Hát, én nem akarok elmenni a medencés buliba, szóval velem ragadtál.

– Ó, de jó! – mondtam, és igyekeztem annyi szarkazmust belevinni ebbe a két szóba, amennyit csak tudtam.

– Hé, gyerekek! – kiáltott oda hozzánk anyám a fedélzetről. – Gyertek ide, valami csodálatosat akarunk mutatni nektek! – Aztán intett apámnak és Marknak a grillsütőnél, hogy csatlakozzanak hozzájuk a piknikasztalnál.

Logan és én kíváncsi pillantást váltottunk és vállat vontunk, miközben visszamentünk az asztalhoz.

Amikor mindannyian helyet foglaltunk, anyám az asztalfőn állt, valamit a háta mögött tartva. – Soha nem fogjátok kitalálni, mire bukkant Rachel véletlenül a minap, amit alig várta, hogy megmutathasson nekem. –  Csak néhány másodpercig hagyta, hogy üres tekintettel bámuljuk, mielőtt felfedte a tárgyat, amit rejtegetett, és egyenesen maga elé tartotta, hogy mindannyian láthassuk. – Ta-dam!

Egy másodpercbe telt, mire rájöttem, hogy mi az, és amint rájöttem, éreztem, hogy minden szín eltűnik az arcomról. Első pillantásra úgy nézett ki, mint egy ártalmatlan, de vadul díszített háromgyűrűs mappa. De közelebbről szemügyre véve könnyen kiderült, hogy ez egy album.

És még ezen is túlmutatva, ez egy olyan album volt, aminek az elejére nagy, csillogó betűkkel a Logan & Emmafelirat volt firkálva. Egy nagy piros szív hátterében. Körülötte más kis szívekkel.

Ez egy album volt, amit nekem és Logannek szenteltek. Miféle különleges pokolba kerültem?

Mark zihált, mielőtt kinyújtotta volna a kezét, és elvette anyámtól a könyvet. – Ó, Istenem, erről már el is feledkeztem!

– Miről? – kérdezte Logan, és ugyanolyan zavartnak tűnt, mint amilyennek én éreztem magam. – Mi az?

– Ez– mondta Mark, kinyitva a könyvet – egy album, amit anyukád állított össze réges-régen, amikor még azt hitte, hogy ti ketten egyszer majd... tudod...

Logan és én is tátott szájjal bámultunk rá.

– Szerelembe esünk – fejezte be enyhe vigyorral.

Nem tudtam, hogy nevessek, sírjak vagy hányjak. Persze nem volt titok, hogy a szüleink mindig is remélték, hogy egy nap Logan és én arra ébredünk, hogy égő szenvedélyt táplálunk egymás iránt, de erről soha nem esett szó. A szüleink tudták, hogy ez egy fájdalmas téma. Tudták, hogy Logan és én idővel mennyire megutáltuk egymást, és azt hittem, hogy ezt elfogadták.

De úgy tűnik, a remény még mindig élt. Vagy, ha más nem is, egy album formájában tovább élt az örökkévalóságnak.

A felnőttek mindannyian a könyv köré gyűltek, és elkezdtek mutogatni és gügyögni, hogy mi van benne.

Anyám bűntudatos mosollyal pillantott rám. – Csak gondoltam, mivel úgy tűnik, hogy ti ketten összebarátkoztatok, talán örülnél, ha ezt látnád.

Nem. Tévedett. Ez egy rémálom volt. Ez borzalmas volt. Nem akartam ezt látni.

Logan arckifejezéséből ítélve ő sem érezte másképp, mint én.

– Ó, nézzenek oda. – Rachel a könyv legelső képére mutatott. – Logan és Emma első bemutatkozása– olvasta fel hangosan.

Mark megfordította a könyvet, hogy Logan és én is láthassuk, mire céloz.

Az első oldal tetején középen egy kép volt anyukámról és Logan anyukájáról, Heatherről, amint az előszobában állnak. Heather egy kisbabát tartott a kezében, amiről azt feltételeztem, hogy Logan, az anyukám pedig mellette egy kisbabát, engem tartott a kezében. Mindkét fiatal nő szélesen mosolygott, és mindketten a szabad kezüket c betű alakjában tartották, és összekötötték őket, hogy úgy tűnjön, mintha egy szívet formálnának.

– Ez volt az a nap, amikor hazahoztalak a kórházból – mondta anyám szeretettel. – Először ide jöttem, mielőtt hazavittelek volna. Alig vártam, hogy te és Logan találkozzatok.

Alaposan megnéztem a képet. Logan és én mindketten sírva feküdtünk anyánk karjaiban. Úgy látszik, egyikünk sem volt annyira izgatott a bemutatkozás miatt, mint ők.

Logan elkezdte lapozgatni az oldalakat, egyenként. Logan és Emma első halloweenje(én katicabogár voltam, ő majom). Logan és Emma első látogatása a Mikulásnál(a bevásárlóközpontban a Mikulás egyik karjában engem, a másikban Logant tartott; a derűs öregember mosolygott, de Logan és én megint sírtunk). Logan és Emma első húsvétja.Logan és Emma első július 4-éje. Logan és Emma első óvodai napja...

Miért voltam kénytelen ennyi első dolgomat megosztani Logannal?

– Ööö, az mi? – kérdezte Logan, és egy néhány oldalas fotóra mutatott. Ahogy elnézem, ez nem az egyik „első” képünk volt. Olyan négyévesek lehettünk.

És úgy voltunk öltözve, mint egy menyasszony és egy vőlegény.

– Anya – nyikkantottam, és rémülten bámultam rá. – Mi ez?

Lenézett a fotóra, és azonnal szórakozottan nézett apámra és Márkra, mielőtt mindhárman nevetésben törtek ki.

Logan és én azonban nem voltunk elragadtatva.

– Anya – szidtam meg.

– Sajnálom –mondta, és letörölt egy könnycseppet. – Az a kép halloweenkor készült. Ti ketten akkor négyévesek voltatok. Az iroda, ahol Heather dolgozott, családbarát halloweeni bulit rendezett, és a legjobb jelmezeket díjazták. Nagyon szerettünk volna nyerni, ezért úgy gondoltuk, vicces lenne, ha az összes jelmezünk ugyanannak a témának a része lenne. Heather ötlete volt, hogy ti ketten menyasszony és vőlegény jelmezbe, mi pedig mindannyian a násznépnek öltözzünk be. Így hát felvette a legundorítóbb ruhát, amit csak talált – a szalagavató ruháját –, és ő volt a koszorúslány. Én voltam a virágoslány...

– Én voltam a pap – vágott közbe Mark.

– És én voltam az esküvői énekes – tette hozzá apám. – Az Adam Sandler-filmből.

Anya kuncogott. – Mindenkinek tetszett.

Nekem nem. Nem tetszett. És Logan arckifejezéséből láttam, hogy neki sem tetszett különösebben ez az egész.

Egy pillanatig tanulmányoztam a képet, és meglepődtem, milyen közel álltunk egymáshoz Logan és én. Ezúttal sírás helyett nagy, hatalmas vigyorral mosolyogtunk a kamerába. Egymás mellett álltunk, kéz a kézben, és úgy néztünk ki, mint a legjobb barátok.

Vagy, azt hiszem, férj és feleség.

Nehéz volt elhinni, hogy volt valaha olyan időszak az életünkben, amikor jól kijöttünk egymással, sőt talán még kedveltük is egymást. De ez a fotó volt a bizonyíték.

Ki akartam tépni az albumból és elégetni.

Mellettem Logan felsóhajtott. – Legalább nyertetek?

– Sajnos nem – válaszolta anyám komoran. – Harmadikok lettünk.

– Milyen kár. – Odanyúltam, becsuktam a könyvet, és apámhoz fordultam. – Nincs valami hamburgeretek, amit meg kellene sütni? Éhes vagyok.

Apa felvonta a szemöldökét. – Nos, a hercegnő beszélt, emberek. Vissza a munkához! Nem akarjuk, hogy elsorvadjon!

Rávillantottam a tekintetem, miközben ő és Mark nevetve felálltak az asztaltól, és visszamentek a grillhez.

– Itt hagyjuk a könyvet, ha esetleg tovább akarnátok nézegetni – mondta anyám, mielőtt Rachellel elindultak a konyha felé.

Miután mindenki szétszéledt, Logan és én egy pillanatig kínos csendben ültünk, és az albumot bámultuk.

Végül Logan megköszörülte a torkát, és így szólt: – Nos, neked és nekem bizonyára elég nagy múltunk van, mi? Régen barátok voltunk. Még össze is házasodtunk.

– El akarok válni.

Halkan kuncogott, miközben ujjával végigsimított a füzet szélén. El kellett gondolkodnom, vajon nehéz volt-e neki ránéznie, tudván, hogy az anyja készítette. Néhány év eltelt azóta, hogy a rákkal folytatott hosszú küzdelem után elhunyt, és tudtam, hogy nehezen dolgozta fel a halálát. Még azt is hallottam, hogy a szüleim nem sokkal később arról beszéltek, hogy terápiára kell járnia, hogy segítsen neki feldolgozni. Emlékszem, hogy akkoriban annyira sajnáltam őt, még ha utáltam is. Emlékszem, hogy legszívesebben odarohantam volna a házához, hogy megöleljem, és elmondjam neki, hogy minden rendben lesz. Átölelni és vigasztalni, mint egy barát.

De nem voltunk barátok. Többé már nem.

– Őrület belegondolni, hogy régen jól kijöttünk egymással. Hogy régen barátok voltunk. – Oldalra pillantott rám. – Szerinted mi történt?

Nem tudtam eldönteni, hogy komolyan gondolja-e vagy sem. Nem volt biztos benne, hogy mi történt köztünk, hogy barátból ellenséggé váltunk? Szelektív amnéziája volt, vagy valami ilyesmi?

– Biztos csak viccelsz – motyogtam a fejemet rázva. – Az történt, hogy bunkó lettél, mindig engem piszkáltál. Incselkedtél velem. Kigúnyoltál. Megaláztál.

A szemei az égre meredtek, mintha megpróbálná felidézni, mikor volt valaha is gonosz velem. Amikor túl sokáig tartott, úgy döntöttem, hogy segítek neki.

– Emlékszel például arra, amikor ötödikben megkaptam az első szemüvegemet, és nemcsak te kezdtél el négyszemű csodabogárnak hívni, hanem rávetted az iskola többi tagját is, hogy ők is így hívjanak?

Csak egy másodpercbe telt, mire eszébe jutott. Vigyorogva mondta: – Ó, igen. Igen, persze. De hé, mentségemre szóljon, hogy azok a keretek túl nagyok voltak az arcodhoz. Úgy néztél ki, mint egy bogár. Ijesztő volt.

– Vagy mit szólsz ahhoz, amikor nyolcadikban a számológépeden számokkal betűzted ki a BOOBSszót, majd átadtad nekem, és kijelentetted – az egész matek osztály előtt, ne feledd –, hogy el kell vennem, mert ez lesz az egyetlen mellem, ami valaha is lesz.

Logan nevetésben tört ki. Jóízű, szívből jövő nevetés, amely jelezte, hogy egy cseppnyi bűntudatot sem érzett. – Erre emlékszem. Klasszikus. De legalább többnyire tévedtem. Úgy értem, van egy kis valami a tarsolyodban. – A mellkasomra mutatott.

Az arcom égett a dühtől. – És a lista folytatódik és folytatódik. Már hét teljes éve bunkó vagy velem, Logan, mindig úgy érzem magam, mint egy lúzer. És még mindig ezt csinálod! A tegnapi nap remek példa volt erre.

Az arca megnyúlt, ahogy a szórakozott tekintetét zavarodott tekintet váltotta fel. – Miről beszélsz? Mit csináltam tegnap?

Az alsó ajkamba haraptam. Nem terveztem, hogy ezt kiteregetem, csak úgy kicsúszott, mielőtt esélyem lett volna megállítani. – Tudod, miről beszélek – morogtam, és a piknikasztal fafelületét bámultam.

– Nem, nem tudom.

– A reakciód az egész... bikinis dologra. Ha próbáltad volna, sem tudtál volna jobban undorodó arcot vágni.

Leesett az álla. – Undorodó? Emma...

– De mindegy is, értem én. Nem úgy nézek ki, mint Riley. Vagy Grace, ami azt illeti. De legalább valamibókot összeszedhettél volna, egy erőtlen „jól” helyett. Akár hiszed, akár nem, nagy bátorság kellett ahhoz, hogy így mutogassam magam neked, te pedig alig vártad, hogy elmenj, hogy ne kelljen többé rám nézned. Eközben, amikor Riley bikiniben mászkál, vagy szelfiket küldözget neked, nehezen tudod a szemed a helyén tartani...

– Hé, Emma, állj! – Logan védekezően maga elé tartotta a kezét. – Én nem...

– Kész a hamburger! – kiáltotta Mark, miközben egy tányérnyi hússal az asztalhoz lépett.

Anyám és Rachel pontosan ugyanabban a pillanatban tértek vissza a teraszra a fűszerekkel és burgerfeltétekkel teli tálcákkal.

– Emma, édesem – szólt anya, miközben letette elém a tálcát – segítenél nekünk a többivel?

Gyorsan Loganra pillantottam, aki komoly arckifejezéssel bámult rám, amit nem tudtam megfejteni, mielőtt visszafordultam volna anyámhoz.

– Nagyon szívesen – válaszoltam, hálás voltam a lehetőségért, hogy megszabadulhatok Logantől, mielőtt még jobban megaláznám magam.

Fel akartam állni, hogy kövessem anyámat, de Logan megragadta a karomat, és magához húzott.

– Erről majd később beszélünk – mondta halkan, hogy senki más ne hallja.

Volt valami abban, ahogyan rám nézett, amikor ezt mondta, amitől megfordult a gyomrom. Az éhség számlájára írtam, de valahol az elmém mélyén tudtam, hogy valami máshoz van köze.

Csak nem voltam benne biztos, hogy mi az.

Tizenkilencedik fejezet

EMMA

 

A délután hátralévő részében nem beszéltem Logannal, annak ellenére, hogy megpróbált egyedül elkapni, nem hagytam, hogy ezt tegye. Gondoskodtam róla, hogy minél több beszélgetést kezdeményezzek Markkal és Rachellel, a saját szüleimmel, sőt még Abbyvel is (bár ő nem válaszolt), aztán arra biztattam anyát és apát, hogy nem sokkal az evés végeztével távozzanak.

Még abban sem vagyok biztos, hogy elbúcsúztam tőle.

Tudtam, hogy bunkó vagyok, de nem tudtam pontosan, hogy miért. Egyébként is, miért érdekelne, mit gondol rólam? Nem Logant akartam lenyűgözni, hanem Mattet.

Sóhajtva letettem a könyvet az éjjeliszekrényemre, és felbámultam a plafonra. Közel járt az éjfél, de meg sem próbáltam elaludni. Nem voltam nagyon fáradt; túlságosan lefoglalt a bosszúság. Ennek ellenére reggel észszerű időben akartam felkelni, ezért lehajoltam, hogy lekapcsoljam a villanyt, amikor a könyvem mellett megzizzent a telefonom.

Furcsa. Ki írna nekem ilyenkor sms-t? Valószínűleg Chloe vagy Sophia, akikben biztos voltam, hogy minden este olyan sokáig fent maradtak, ameddig csak tudtak, amíg nem voltak a szüleik felügyelete alatt. Amikor életre keltettem a telefont, azt vártam, hogy valamelyikük neve bámul vissza rám, de ehelyett Logané volt. 

Logan: ébren vagy?

Az első gondolatom az volt, hogy nem válaszolok, de tudtam, hogy ez értelmetlen. A hálószobája ablaka az enyémre nézett, és nyilvánvalóan azért küldte ezt az üzenetet, mert látta, hogy világít a lámpám– ezért feltételezte, hogy ébren vagyok, és addig fog üzeneteket küldeni az éjszaka hátralévő részében, amíg végül válaszolok. Persze, kikapcsolhattam volna a telefonomat, de utáltam bevallani, hogy kíváncsi voltam, miért lép velem kapcsolatba ilyen későn. Így hát visszaírtam neki.

Én: Nem.

Csak néhány másodpercbe telt, mire válaszolt.

Logan: szép próbálkozás. Látom, hogy ég a lámpád.

Én: És?

Logan: Szóval... beszélnünk kell

Én: Miről?

Logan: találkozzunk odakint

Én: Miért tennék ilyet? Későre jár.

Logan: Matt le lenne nyűgözve, ha tudná, hogy kiosontál a házból.

Logan: szereti a lázadó lányokat

Erre a szememet forgattam. Amikor Logan manapság valamire rá akart venni, mindig csak Matt nevét dobta fel, és azt mondta, hogy szereti az olyan lányokat, akik ilyen dolgokat csinálnak. Sajnos úgy tűnt, hogy ez legtöbbször bevált nálam. 

Én: Oké. Rendben. Adj egy pár percet, majd kint találkozunk.

Logan: nagyszerű. A felhajtónál fogok várni.

Félredobtam a telefonomat, levettem a hálóruhámat, és felkaptam egy farmer rövidnadrágot, egy sötétszürke feliratos pólót, amin az állt, hogy Keep Calm and Read a Book, és belebújtam egy pár tornacipőbe, mielőtt kiléptem a hálószobából. Lassan és halkan, lábujjhegyen lépkedtem végig a folyosón, ügyelve arra, hogy különösen óvatos legyek, amikor elhaladtam a szüleim hálószobája mellett. A lépcső zaja jelentette a legnagyobb kihívást, de szerencsére a nyikorgás enyhe volt, és gond nélkül leértem az aljára. Felkaptam a kulcsaimat az előszobában lévő díszes asztalról, és elindultam kifelé az ajtón, bezárva magam mögött.

Logan már várt rám, amikor kiléptem a házból. – Nem hiszem el, hogy tényleg megtetted – mondta félig suttogva, amikor odamentem hozzá.

 – Én sem – suttogtam vissza. A tekintetem a kezére siklott, amiben egy zseblámpát és egy takarót tartott. – Mi ez a sok kellék?

– Kalandra megyünk – válaszolta, és egy vigyort villantott rám.

Szkeptikusan pillantottam rá. – Egy kaland? Az éjszaka közepén?

– Azok a legjobbak. – Felkapcsolta a zseblámpát. – Velem tartasz?

– Sétálni? Hová?

– Majd meglátod – mondta titokzatosan, miközben elindult az utcán.

Az agyam értelmes része arra próbált biztatni, hogy forduljak meg, és menjek vissza a házba. De az agyam ostoba része – az a része, amelyik győzött – azt mondta, hogy kövessem őt.

Így hát megtettem.

Melléje léptem, és néhány lépésig csendben maradtunk, miközben hallgattuk a tücsökciripelést és a békák kuruttyolását a távolban. Imádtam a természet éjszakai hangjait nyáron; ez volt az egyik oka annak, hogy szerettem az utcánkban lakni. Csak öt ház volt itt: az enyém, Logané és Matté, valamint két ház lejjebb, amelyek szezonális jelleggel használtak, és a családok még nem jöttek fel a nyárra. Ez egy erdővel körülvett, magán, zsákutca volt, így rendszeresen hallani lehetett a természet hangjait. Néhányuk ijesztő volt, de a többi hangot többnyire terápiásnak találtam. Néha csak kiültem a teraszra éjszaka, becsuktam a szemem és hallgattam.

– Tudod, nem undorodtam – mondta hirtelen Logan.

Elfordítottam a fejem, és rápislogtam. – Miről beszélsz?

– Korábban arra célozgattál, hogy azt hitted, undorodom attól, hogy bikiniben láttalak, de nem így volt. Sajnálom, ha ez volt a benyomásod.

– Ó – mondtam, az alsó ajkamba harapva és a földet bámulva, miközben sétáltunk. Reméltem, hogy ez a beszélgetés nem kerül újra szóba.

– Az az igazság, hogy szerintem dögös vagy.

A lélegzetem elakadt a torkomban. Logan Reynolds azt mondta, hogy szerinte dögös vagyok? Jól van? Ellenálltam a késztetésnek, hogy odanyúljak a homlokához, hogy megnézzem nem meleg-e.

De túlságosan elvonta a figyelmemet az a tény, hogy a saját arcom égett.

– Ööö... – ez volt minden, amit ki tudtam préselni magamból.

Logan halkan kuncogott. – Kényelmetlenül érezted magad miattam, ugye?

– Nem –, hazudtam. Csak hálát adtam, hogy koromsötét volt odakint, és nem láthatta, hogy elpirultam.

– Rendben – mondta, elhúzva a szót. – Nézd, Emma, én csak nem tartottam jó ötletnek, hogy elmenj arra a bulira. A naivitásod miatt könnyű célpont lettél volna a sok srác között.

– Az én naivitásom? Miről beszélsz?

– Látod? Még azzal kapcsolatban is naiv vagy, amiben naiv vagy. – Megállt menet közben és jobbra intett. – Itt vagyunk.

Szerettem volna tovább erőltetni, de a zavarodottságom, hogy miért álltunk meg a sétával, eluralkodott rajtam. – Hogy érted, hogy itt vagyunk? Ez egy üres, eladó telek. – Az előttünk lévő, földbe szúrt ELADÓ táblára mutattam.

A földterületet néhány évvel ezelőtt eladásra kínálták, és egy államon kívül élő házaspár megvásárolta, mire a területet teljesen kiürítették, hogy felkészüljenek álmaik otthonának felépítésére. De úgy tűnik, valami nem jött össze, és mielőtt elkezdték volna az építkezést, újra eladásra kínálták a telket, így egy üres telek maradt egy hosszú, földes, fákkal árnyékolt feljáró végén.

– Tudom. Tökéletes – mondta Logan, és kilépett a kocsifelhajtó végére.

– Várj, nem lehetünk itt – mondtam.

– Miért nem?

– Mert ez birtokháborítás.

Logan a szemét forgatta. – Ugyan már, Emma. Senkit sem fog érdekelni. Senki sem fogja megtudni, hogy itt voltunk.

Összefontam a karjaimat a mellkasom előtt, és a lábam szilárdan a földön tartottam. – Ez még mindig illegális.

– Akkor még egy okkal több, hogy megtegyük. Matt szereti az olyan lányokat, akik megszegik a törvényt – mondta vigyorogva.

Most rajtam volt a sor, hogy forgassam a szemem. – Komolyan, Logan, én nem teszem be a lábam erre a birtokra.

– Oké, ezt meg tudom oldani.

Kíváncsi voltam, mit értett ez alatt, amikor ledobta a takarót a földre, odalépett hozzám, szorosan átkarolta a derekamat, és felemelt a földről.

– Logan! – suttogva kiáltottam fel. – Tegyél le! – Megpróbáltam ellökni magam a mellkasától, és kiszabadulni a szorításából, de hiába. Szorosan tartott, miközben átvitt a telekhatáron, és alig néhány lépés után lassan visszaengedett a földre.

– Tessék – mondta halkan. – Betetted a lábad a birtokra. Most megszegted a törvényt, és ezt már nem lehet visszacsinálni, úgyhogy akár ki is hozhatod belőlea legjobbat, amíg itt vagyunk.

Abban a pillanatban dühös lettem volna rá, ha nem veszem észre, hogy még mindig belém kapaszkodik, a keze most lazán a csípőmön nyugszik, a mellkasa még mindig az enyémet súrolja, az arca elég közel volt, hogy érezzem a leheletének enyhe csiklandozását a bőrömön...

Nagyot nyeltem, és olyan erővel löktem el magamtól, amilyen erősen csak tudtam. Volt bőr a képén, hogy rávett a birtokháborításra, és így behatolt a személyes terembe. Miért lógtam továbbra is szívesen vele?

A takarót a földről visszaszerezve Logan rám irányította a zseblámpát, és azt mondta: – Azt hiszem, tetszeni fog neked, amit most csinálni fogunk.

– Ami pontosan mi is? – Kérdeztem, amikor újra sétálni kezdtünk.

Nem szólt semmit, amíg el nem értünk az ösvény végére, és a telek nem nyílt ki egy hektárnyi sima, füves területre.

Az égre mutatott. – Csillagokat fogunk nézni.

Rámeredtem. – Mit fogunk csinálni?

– Csillagnézés. Ez az, ahol bámulsz. A csillagokra.

– Igen, tudom, mi az a csillagnézés, zsenikém. Csak meglepődtem, ennyi az egész. Mi ihlette ezt?

Logan vállat vont, miközben letette a zseblámpát, és kinyitotta a takarót, majd leterítette a földre. – Az volt a benyomásom, hogy korábban haragudtál rám, és azzal akartam jóvátenni, hogy olyasmit csinálunk, amit szerintem élveznél. Szereted nézni a csillagokat?

– Persze – mondtam bólintva.

– Nos, én is.

Ennek hazugságnak kellett lennie. Kizárt, hogy Logan szerette a csillagokat nézni. Az túlságosan unalmas és stréberes tevékenység volt számára.

– Oké... – mondtam, miközben leült a földre, és intett, hogy csatlakozzak hozzá. Zavartan engedelmeskedtem neki, és helyet foglaltam mellette a takarón. – De miért kellett idejönnünk csillagot nézni, ahelyett, hogy csak úgy az egyikünk hátsó kertjében csinálnánk?

– Mi abban a móka? Így rávettelek néhány olyan dologra, amit normális esetben nem tennél meg, például arra, hogy kiosonj a házból és megszegd a törvényt. Különben is – mondta –, az, hogy itt vagyunk, magányt biztosít számunkra. Beszélgethetünk anélkül, hogy le kellene halkítanunk a hangunkat, hiszen senki sincs a közelben, aki meghallhatna minket.

Nem voltam benne biztos, hogy van miről beszélgetni, de úgy gondoltam, nem fog ártani, ha legalább hátradőlök, és figyelmen kívül hagyom, miközben hullócsillagokat keresek az éjszakai égbolton – gyerekkoromban ez volt az egyik kedvenc időtöltésem.

Amint a hátamra feküdtem, lefeküdt mellém –de csak olyan közel, hogy a karjaink alig értek össze. Furcsa, ismeretlen érzés telepedett a gyomrom mélyére. Ha nem ismerném jobban, azt mondanám, hogy idegesség. De nem az a fajta idegesség, amit akkor éreztem, amikor a repülésre gondoltam, vagy amit a múltkor az óriáskeréken éreztem. Nem, ez az idegesség más volt. Valahogy a gyomromban rebegtek, mielőtt a mellkasomba vándoroltak volna, és felgyorsították volna a szívverésemet.

– Tudod, anyámmal mindig ezt csináltuk – mondta hirtelen.

Elfordítottam a fejem, hogy ránézzek. Vágyakozó arckifejezéssel bámulta az eget, valószínűleg gyermekkori szép emlékeket idézett fel.

– Minden adandó alkalommal kivitt, hogy nézzem a csillagokat – folytatta. – Néha még az éjszaka közepén is felébresztett, ha valamilyen esemény volt, például meteoreső vagy holdfogyatkozás. Imádta az ilyesmit, és biztos akart lenni benne, hogy én is megszeretem.

Egyik szemöldökömet felhúzva kérdeztem: – És te?

Elmosolyodott. – Ami azt illeti, igen. De ne mondd el senkinek, mert azt fogják hinni, hogy stréber vagyok. Mint te. – A mosolya vigyorrá változott, amikor az ujjammal megböktem a vállát.

Sóhajtottam, miközben a szemem láthatatlan vonalakat húzott néhány csillag között, megtervezve a saját csillagképemet. – Hiányzik az anyukád – mondtam halkan. Ez igaz volt. Heather Reynolds lélegzetelállítóan gyönyörű, gondoskodó, vicces és édes volt. Sok szempontból mindig olyan volt számomra, mintha a második anyám lett volna, és a szívem megszakadt azon a napon, amikor a szüleim közölték velem, hogy meghalt.

Csak elképzelni tudtam, mit érezhetett Logan.

– Nekem is – mondta halkan, és a vidámság minden látható jele eltűnt az arcáról.

Láttam, hogy Logan nem akar túl mélyen belemerülni ebbe a témába, ezért tartózkodtam attól, hogy bármi többet mondjak. Ehelyett megvártam, hogy újra megszólaljon.

– Szóval – mondta végül, nagyjából egy perccel később. – Még mindig szereted Mattet?

A kérdése váratlanul ért. Még mindig Mattbe voltam szerelmes? Persze, hogy még mindig Mattbe voltam szerelmes. Miért ne lennék?

– Ööö, igen, az vagyok – mondtam. Az oldalamra fordultam, és a könyökömre támaszkodtam. – És kezdek azon tűnődni, hogy mikor fogod betartani, amit ígértél.

Megfordult, és hozzám hasonlóan helyezkedett el, így most egymással szemben voltunk. – Hé, ezek a dolgok időbe telnek. A jó dolgok azokhoz jönnek, akik várnak.

– Igen, nos, kezdem azt hinni, hogy ez soha nem fog megtörténni. – Kitéptem egy fűszálat a földből, és az ő irányába pöcköltem. – Nem érzem úgy, hogy valaha is tetszeni fogok neki, bármennyire is próbálsz megváltoztatni.

– Miről beszélsz? Láttalak titeket kézen fogva Justin buliján a múltkor.

Felhorkantam. – Csak felsegített onnan, ahol a stégen ültem. Véletlenül pont azután érkeztetek, hogy felálltam.

– Ó. – Ő is kihúzott egy fűszálat a földből, és megpörgette a hüvelyk- és mutatóujja között.

– Mi van Riley-val? – Azon kaptam magam, hogy a földet bámulva faggatom. – Ti ketten együtt vagytok?

Elengedte a fűszálat. – Én és Riley? Nem. Úgy értem, nem is tudom. Határozottan az esetem, de még nem beszéltünk arról, hogy összejövünk vagy ilyesmi.

– Valami azt súgja, hogy szeretne.

Egyik szemöldökét felhúzva azt mondta: – Ó, igen? Miből gondolod ezt?

Egy ujjammal az államra koppintottam, miközben úgy tettem, mintha egy pillanatraelgondolkodnék. – Hmm, lássuk csak. Úgy tűnik, élvezi, hogy előtted vetkőzik. És mindenféle okot talál arra, hogy megérintsen téged. És félmeztelen szelfiket küldözget neked. A lány akar téged. Nagyon.

Logan elvigyorodott, és beletúrt a hajába. – Mit is mondhatnék? Ellenállhatatlan vagyok.

– Ez nem igaz. Én képes vagyok ellenállni neked.

Gúnyolódott. – Biztos vagyok benne, hogy a megfelelő helyzetben még teis képtelen lennél ellenállni nekem, Dawson.

Határozottan megráztam a fejem. – Nem.

– Ugyan már, a jelek mind ott vannak. Állandóan hozzám érsz...

– Igen – vágtam közbe – bökdöslek vagy megütlek téged, mert valami hülyeséget mondtál vagy csináltál.

– És tegnap alig vártad, hogy levetkőzz nekem – folytatta, mintha nem is mondtam volna semmit.

– Mert gyakorlatilag könyörögtél nekem – mutattam rá.

Egy pillanatig egymás tekintetét fogtuk, mielőtt nevetni kezdtünk, és újra a hátunkra dőltünk.

– Komolyra fordítva a szót – mondtam, amikor a nevetésünk alábbhagyott –, haladtunk egyáltalán valamit Matt ügyében? Mondott már valamit rólam? Beszéltél már vele rólam?

– Uh... még nem.

– Mire vársz még? Ennyire elveszett ügy vagyok, hogy egy egész nyárra szükségünk van, hogy előbb rendbe hozzunk?

Féloldalasan vigyorgott rám. – Nem, nem erről van szó. Csak... úgy gondoltam, jobb lenne, ha ez az egész szervesen történne, tudod? Nem akarom csak úgy nyíltan megmondani neki, hogy randizzon veled. Azt akarom, hogy magától jöjjön rá erre a felismerésre. Hidd el, te is ezt akarod majd.

– Oké, de... – Összekulcsoltam a kezeimet a hasam fölött, és elkezdtem a hüvelykujjaimmalmalmozni. – Nem igazán volt még sok interakcióm vele. Hogyan jöhetne rá, hogy randizni akar velem, ha soha nem is látjuk egymást, vagy nem is beszélünk egymással?

Úgy tűnt, hogy egy pillanatra elgondolkodik ezen. – Jó érv. Oké, mit szólsz ehhez? Holnap átjön hozzám, hogy együtt lógjunk. Mi lenne, ha azt javasolnám, hogy valamikor csináljunk egy csoportos összejövetelt? Például te, én, Riley és Matt. Elmehetnénk minigolfozni vagy ilyesmi. Így mindketten megismerhetnétek egymást egy kicsit jobban, és mindketten kapnátok egy kis ízelítőt abból, milyen lenne randizni egymással.

A szám sarka lebiggyedt és a homlokomat ráncoltam. Minek kellett Riley-t is belekeverni ebbe? Még nem ismertem annyira jól, és eddig nem adott okot arra, hogy ne kedveljem, de nem tehettem róla, hogy hihetetlenül bizonytalannak éreztem magam mellette. Gyönyörű volt és tökéletes. De emlékeztetnem kellett magam, hogy ez nem számít – ő Matt unokatestvére volt, tehát nem volt a konkurenciám.

– Ez remekül hangzik – mondtam. Hirtelen görcsöt éreztem a nyakamban, felnyúltam, és elkezdtem masszírozni a pontot.

– Jól vagy? – Logan megkérdezte.

– Igen –, mondtam. – Csak a nyakam fáj egy kicsit, ennyi az egész. Elfelejtettél párnát hozni.

Kuncogott. – Tessék – mondta, és oldalra nyújtotta a karját. – Megpihenhetsz a karomon.

Felemeltem a fejem, és ő alácsúsztatta a karját. Azonnal meglepett, hogy milyen puha. Biztosan nem volt párna, de arra számítottam, hogy keménynek fogom érezni, mint egy sziklát, tudva, hogy a fickó mennyit edzett. Talán azért, mert nem volt behajlítva, vagy azért, mert bármi jobb volt, mint a föld.

Zavartan közelebb húzódtam hozzá, és a fejemet a vállára hajtottam.

– Így jobb? – kérdezte halkan, kissé elfordítva a fejét, hogy szavai a fejem tetején rezegtek.

Ásítottam, miközben bólintottam. – Sokkal jobb, köszönöm.

Ha hirtelen nem lett volna rajtam úrrá az álmosság, komolyan megkérdőjeleztem volna a helyzetet, amelyben akkor voltunk. Ha bárki belénk botlana, valószínűleg összekevernének minket egy párral, akik romantikus pillanatokat töltenek a csillagok alatt. De itt nem volt semmi romantikus. Csak két szomszéd voltunk – aligha barátok –, akik együtt bámulták a csillagokat. Néhány percig, azt hiszem, a csillagképekről beszélgettünk. Csodálkoztunk azon, hogy néhány csillag, amit néztünk, talán már régen kiégett. Még azt is megtippeltük, hogy melyek lehetnek ezek. Egyszer szemtanúi voltunk, amint egy hullócsillag ragyogott keresztül az égen, és mindegyikünk kívánt valamit némán.

Végül a szemhéjam elnehezült, és azt hiszem, motyogtam valamit arról, hogy későre jár, és hogy haza kellene mennünk.

Ez volt az utolsó dolog, amire emlékeztem, mielőtt lehunytam a szemem, és elaludtam Logan ölelésének melegében és kényelmében...