2.-3. Fejezet

 Második fejezet

EMMA

 

Megvizsgáltam a tükörképemet a szekrényajtóm hátulján lévő egészalakos tükörben, és azt gondoltam magamban, nem rossz.

Egy világoskék nyári ruhát viseltem, amit a lányok választottak nekem a plázában a minap, és egy pár fehér magas sarkút, ami pár centit hozzátett a magasságomhoz, amire a 180 centiméteremmel nem volt szükségem. Remélhetőleg a 7-es számú magas volt.

– Ó’desistenem, gyönyörű vagy – áradozott Chloe a laptopom képernyőjéről. Ő és Sophia ragaszkodtak hozzá, hogy a randim előtt videochateljünk, hogy az utolsó pillanatban is adhassanak tippeket, trükköket és tanácsokat.

 – Köszönöm – mondtam, és feléjük fordultam.

Chloe és Sophia mindketten ott voltak a képernyőn, összebújva egy ágyon, ami feltételezésem szerint Chloe nénikéjének, Jessica néninek a vendégszobájában volt. A két lány egész nyáron nála lakott, de nem bánta. Jessica a húszas évei közepén járt, és hihetetlenül laza, így ez lényegében ugyanolyan, mintha egyáltalán nem lenne felnőtt felügyelet.

 Bár még két teljes napja sem mentek el, nem tudtam nem észrevenni, hogy Chloe bőre máris három árnyalattal sötétebb. Olyan szerencsés, hogy könnyen lebarnult. Sophia természetes módon mindig is napbarnított, de még így is megkapta azt a napcsókolta ragyogást, miután a napot a szabadban töltötte. Én viszont négy percet tudtam eltölteni a napon UV-védelem nélkül, és a végén úgy néztem ki, mint egy főtt homár.

– Meg fogod csókolni a ma esti randitok végén? – kérdezte Sophia, és feszülten bámult rám.

A kérdésére elakadt a lélegzetem a torkomban. Hogy őszinte legyek, nem is gondoltam arra, hogy ma este csókolózás lesz. Elvégre ez nem egy igazi randi. Inkább csak egy elő-randi volt, vagy ilyesmi.

Megráztam a fejem. – Srácok, ez nem egy hivatalos randi. Csak meg fogjuk ismerni egymást.

Chloe kuncogott, és azt mondta: – Mi lehetne jobb módja az ismerkedésnek, mint lenyomni egymás torkán a nyelvünket?

Megforgattam a szemem, miközben mindkét lány kuncogásban tört ki. A barátaim néha olyan éretlenek tudtak lenni.

– Bezárom a laptopomat, ha nem kezdtek el viselkedni – figyelmeztettem őket.

– Bocsánat – mondták egyhangúan, de láttam rajtuk, hogy egyáltalán nem sajnálják.

Az ágyam melletti ébresztőórámra pillantottam. – Valószínűleg mennem kéne. Kicsit korábban akarok odaérni. Szerzek egy jó asztalt.

– A DreamBeanben minden asztal egyforma – mondta Chloe, de nem törődtem vele.

– Ti ketten érezzétek jól magatokat. Ne csináljatok semmi olyat, amit én nem tennék.

– Te semmit sem tennél – mutatott rá Sophia.

Becsuktam a laptopomat, mielőtt még bármi mást mondhattak volna.

Halk kopogást hallottam a hálószobám ajtaján, és megfordultam, anyám az ajtóban állt, tágra nyílt, könnyes szemekkel nézve rám.

– Az én drága kicsikém, az első randevúrakészül – áradozott. Komolyan, mindjárt elsírja magát.

– Ez nem egy... – kezdtem mondani, de nem volt kedvem megint elmagyarázni, hogy ez nem egy randi, úgyhogy nem tettem. Ehelyett gyorsan megpördültem, és megkérdeztem: – Hogy nézek ki?

– Mint a világ legszebb lánya. – Anya belépett a szobámba, és odajött hozzám. Majdnem annyira izgatott volt a „randi” miatt, mint én, és tudtam, miért.

A szüleim a középiskolában találkoztak és szerettek egymásba. Elsős korukban alkalmi barátokként kezdték, másodéves korukban legjobb barátok lettek, majd harmadéves korukban randizni kezdtek. Az utolsó évben már hivatalosan is a gimnázium szerelmesei voltak. Az érettségi estéjén apám megkérte anyám kezét, aki igent mondott. Még csak tizennyolc évesek voltak, így lassan haladtak. Úgy döntöttek, hogy várnak az esküvővel a főiskola utánig, mert úgy gondolták, ha egy távkapcsolatot túl tudnak élni, akkor bármit túl tudnak élni. Egy héttel a főiskola elvégzése után összeházasodtak. Négy évvel később, miután apám elvégezte a jogi egyetemet, megszülettem. És most, tizennyolc évet előrepörgetve, a szüleim még jobban szerették egymást, mint akkoriban. Legalábbis ezt állították.

Anyu ezt akarta nekem is. Azt akarta, hogy találkozzak valakivel a középiskolában, és egy életre szóló, epikus szerelmi történetet éljek át, mint ő és az apám. De én ősszel a végzős évembe lépek, és eddig nem volt semmi kilátás. Senki, kivéve a 7-es számút, akiről kiderülhet, hogy „egy balek” ahogy Sophia mondta.

– Gondolod, hogy a titokzatos srác, Matt lehet? – kérdezte anya. Mindig is tudta, hogy belezúgtam.

Meglepődtem. – Anya! – Összeszorított fogakon keresztül sziszegtem, attól félve, hogy Matt meghallja őt az utca túloldaláról, még akkor is, ha a hálószobám ablakai csukva vannak.

 – Mi az? Ez egy jogos kérdés.

– Nem az –, mondtam egy fejrázással. – Majdnem száz százalékig biztos vagyok benne, hogy Matt nem is írta meg ezt a tesztet. Nem is kell neki. Bármelyik lányt megkaphatja, akit csak akar. – Szünetet tartottam, és kisimítottam a ruhám elejét. – Különben is, amúgy is azon vagyok, hogy túljussak rajta.

Láttam rajta, hogy nem hisz nekem, de annyiban hagyta a dolgot.

– Szóval, akkor szerinted ki lehet az? – kérdezte, mintha tényleg tudná, ki járt az iskolámba, és felismerné, akármilyen nevet is mondtam ki.

 – Fogalmam sincs – mondtam egy vállrándítással. Nem sokat gondolkodtam azon, hogy ki lehet az. Volt jó néhány fiú az iskolámban, akik szerettek olvasni, akik eléggé félénkek és zárkózottak voltak, mint én, és akik biztos vagyok benne, hogy mélyen legbelül szintén vágytak egy jó kis régimódi romantikára (bár ezt soha nem vallanák be). Bármelyikük lehetett. Vagy egyikük sem. Csak azt tudtam, hogy nem Matt lesz az.

Bár tudomásom szerint jelenleg nem volt barátnője, mindig voltak potenciális barátnők, akik lelkesen vártak a háttérben. Főleg pomponlányok. Szóval, hacsak nem azért vállalta el a tesztet, hogy segítsen finanszírozni az Érettségi Projektet, akkor a legjobb esetben is csekélynek tekinthettem annak az esélyét, hogy Matt legyen a 7-es számú.

 – Nos, bárki is legyen, szerencsés fiú. – Anya közelebb lépett hozzám, és tetőtől talpig végigmért. – Ezt a sminket egyedül tetted fel?

Jesszus, hirtelen úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki most használta először segítség nélkül a bilit. Ennyire büszkének hangzott az anyám.

– Igen, én csináltam – motyogtam, és megfordultam, hogy belenézzek a tükörbe. Megpróbáltam úgy nézni magamra, ahogy egy kamaszfiú tenné, és azonnal azon kezdtem el gondolkodni, hogy miért van az, hogy soha nem hívtak el randira.

Természetesen nem voltam szupermodell, de nem is voltam egy troll. Azt hiszem, mondhatnánk, hogy „lányosan” csinos voltam – ami általában azt jelentette, hogy „átlagos kinézetű”, de ez nekem megfelelt. Chloét és Sophiát is hagyományosan szépnek tartották, és bár ez rengeteg pasithozott nekik, a legtöbbjüket csak egy dolog érdekelte, és csakis egy dolog miatt.

És most éppen ez a dolog nem az volt, amit én kerestem, így a megjátszott külsőm legalább segített távol tartani a kanosokat.

Sajnos a többieket is távol tartotta.

– Nos, remek munkát végeztél. – Anya magához húzott egy gyors ölelésre.

– Ó, hát itt vagytok ti ketten. – Apám hangja az ajtóból szétválasztott minket. A semmiből bukkant fel, kezében egy fényképezőgéppel.

– Szia, tökfej – mondta nekem vigyorogva és kacsintva. – Arra gondoltam, hogy talán készíthetnék rólad pár képet, mielőtt elmész a nagy randira?

Felnyögtem. A szüleim valahogy még akkor is képesek voltak zavarba hozni, amikor senki más nem volt a közelben, aki tanúja lett volna. Apám azért akart rólam képeket készíteni, mert ez volt életem első „randija”. Kétségtelenül felkerül az összes közösségi média fiókjára az „Emma elsői” kategória alá (igen, ez tényleg létezett), a régi, beszkennelt fotókkal együtt, amelyeken az első lépéseimet teszem, az első karácsonyomat élvezem, először biciklizem, sőt – ami elég szörnyű – még az első fürdésemet is megörökíti. Ne érts félre, imádtam, hogy apám mennyire rajongott értem (ez van, ha az ember egyke), de néha már-már fojtogató.

– Ne, apa – kezdtem tiltakozni, amikor a fényképezőgép villanása a retinámba csapódott.

Apa megnézte a képet a kamera képernyőjén, és elvigyorodott. – Ó, ez nagyon jó. Olyan bosszúsnak tűnsz.

Megforgattam a szemeimet. – Mert az is vagyok. Nem gondoljátok, hogy talán nyugodtanfejezhetném be a készülődést?

Anya odasétált apához, és a karjára tette a kezét. – Jake, hagyjuk békén Emmát.

Ismét felemelte a fényképezőgépét. – Addig nem, amíg nem ad egy jó képet. Ugyan már, édesem, csak egy kis mosolyt? Szépen kérlek!

Gyakran nehéz volt visszautasítani apám kérését. Mestere volt a kiskutyaszem-művészetnek, amiről mindig azt hittem, hogy csak a kisgyerekeknél működik. De nem. Amikor apa kitágította azokat a nagy, barna szemeket, oldalra billentette a fejét, és csak egy kicsit kinyomta az alsó ajkát, akkor véged lett. Bármit megtettél, amit kért. Biztos vagyok benne, hogy ez segített neki a tárgyalóteremben. Nem lepődnék meg, ha ezzel a tekintetévelnyert volna meg néhány ügyet.

Így hát megadtam az embernek, amit akart: egy apró, őszinte mosolyt a kamerába.

– Nagyszerű – mondta vidáman. – Megyek, megnézem az Instagramot és felteszem. – Elindult kifelé a hálószobámból, de aztán visszafordult, és hozzátette: – Ó, és Emma, tizenegyre legyél itthon. És ha úgy döntesz, hogy szeretnél egy második randit ezzel a fiúval, akkor előbb találkoznunk kell vele, oké?

– Igen, igen. – Az ajtó felé intettem, hogy mindkét szülőm távozzon.

– Oké, kicsim – mondta anya, miután apám elment. – Ha szükséged van még segítségre a felkészülésben...

– Nem kell –, mondtam olyan udvariasan, ahogy csak tudtam. – De köszönöm.

Kínos volt, hogy a szüleim mennyire izgatottak voltak emiatt. A szomorú az volt, hogy már évekkel ezelőtt át kellett volna élniük ezt az első randevú izgalmat, amikor tizennégy-tizenöt éves voltam, nem pedig akkor, amikor már majdnem tizennyolc. Ettől úgy éreztem magam, mint egy gyerek.

Miután a szobám szülőmentes lett, még egy pillantást vetettem magamra a tükörben.

Remélhetőleg a hetesnek tetszeni fog, amit lát.

Harmadik fejezet

LOGAN

 

– Szenvedélyes randid lesz ma este?

A mostohaanyámra pillantottam, ahogy beléptem a konyhába. Rachel az asztalnál ült, és a kishúgomat, Abbyt etette. Vagy mondhatnám úgy is, hogy megpróbálta megetetni. Jelenleg több bébiétel volt az asztalon, a padlón és Abby arcán, mint amennyi a szájába került. De borsópüré volt, szóval ki hibáztatná őt?

– Valami ilyesmi–motyogtam, miközben elmentem mellettük a hűtőszekrényhez. Úgy gondoltam, szükségem lesz valami harapnivalóra a randim előtt, mivel egy béna kávézóban lesz, ahol csak leveles süteményt és tejeskávét árulnak. Soha nem értettem, mi a vonzereje egyiknek sem.

– Nem szoktál kiöltözni a Grace-szel való randevúkra – szólt Rachel, miközben egy hajszálat kifésült a szeméből, és egy zöld ragacsos foltot hagyott maga után a homlokán. Arra utalt, hogy frissen vasalt, gombos inget vettem fel, egy farmert, amin nem voltak lyukak, és egy kis zselével megszelídítettem a néha rakoncátlan hajamat. Igen. Számomra ez volt a kiöltözés.

Kivettem a fagyasztóból egy mentás csokifagyit, és egy kanalat az evőeszközös fiókból. – Igen, de a randi nem Grace-szel lesz.

Rachel szemöldöke meglepetten felszaladt. – Ti ketten szakítottatok?

Egy teli kanál jégkrémet toltam a számba, mielőtt válaszoltam volna. – Nem egészen.

A homlokát ráncolta. – Logan, ugye nem csalod meg őt?

– Nem egészen. – Lenyeltem a fagyit, és rájöttem, hogy mégsem vagyok éhes, így visszatettem a fagyasztóba.

A következő történt, amikor Grace és én is ugyanazon a napon megkaptuk a teszteredményeinket, és együtt bontottuk ki a borítékokat, miközben egymás mellett ültünk a nappalim kanapéján: Grace rohadtul kiakadt.

Amikor Grace meglátta, hogy a számaink nem egyeznek – én 7-es voltam, ő pedig 13-as, olyan vörös lett az arca a dühtől, hogy tényleg féltettem az életemet. Persze automatikusan azt feltételezte, hogy valami baj van a kóddal. Vagy hogy valaki a Számítógépes Klubban el akarta kapni őt, és szándékosan más-más emberekkel párosított minket, a bosszantására. Vagy egyszerűen csak rossz számot tettek rossz borítékba.

Nehezen tudtam megőrizni a komolyságomat a hisztije alatt, ami jó fél órán át tarthatott.

Rosszul kellett volna éreznem magam amiatt, amit tettem? Talán. De megbántam? Nem igazán. A kanapén történt kirohanása után fontolóra vettem, hogy elmondom neki az igazat, és megpróbálom ártalmatlan csínynek beállítani, de bölcsen döntöttem, és nem tettem. Grace nem találta volna viccesnek. Grace sok mindent nem talált viccesnek soha.

– Szóval randizni mész, de nem a barátnőddel?

– Néha-barátnővel–, javítottam ki.

Rachel megrázta a fejét, mielőtt visszafordította a figyelmét Abbyre.

A mostohaanyám dögös volt. Legalábbis az volt, mielőtt hat hónappal ezelőtt megszülte a kishúgomat. Ne érts félre, még mindig tökéletes teste volt (a babahízást pillanatok alatt leadta), de mióta Abby megszületett, Rachel mindig fáradtnak és ziláltnak tűnt. Mint például most is, sötétbarna haja magasan a fején, kusza kontyban állt, és úgy nézett ki, mintha napok óta nem mosta volna meg. A szemei alatt táskák voltak az alváshiánytól, és a túlméretezett, világosszürke pólója foltos volt a bébiételtől, a babahányástól és a baba ki tudja, mi mindentől.

Nem mindig rajongtam Rachelért. Elég kedves volt. Fiatal – mindössze huszonnyolc –, és emiatt néha már-már a vagányság határát súrolta. És úgy tűnt, nagyon szereti apámat, és fordítva.

De ő nem volt az anyám. És soha nem is lesz az.

Soha nem is próbált az lenni. Ha valami, akkor inkább a barátom akart lenni. Az idegesítő barátom, aki minden adandó alkalommal kéretlen tanácsokkal próbált ellátni.

Éreztem, hogy most is jön, ezért úgy gondoltam, gyorsan le kell lépnem.

– Elmegyek – mondtam. – Mondd meg apának, hogy takarodóra visszajövök.

– Persze – értett egyet rosszallóan. Valamiért Rachel kedvelte Grace-t – valószínűleg azért, mert saját magára emlékeztette, amikor még tinédzser volt –, és tudtam, hogy ha bármi történne köztem meg Grace között, Rachel biztosan az ő pártját fogja fogni az enyémmel szemben.

Odasétáltam az asztalhoz, és egy könnyed puszit adtam Abbynek a pihés feje búbjára. – Légy jó, kölyök – mondtam neki, bár még nem értette a szavakat.

Elköszöntem Racheltől, és elindultam kifelé az ajtón. Már elmúlt hét óra, és a kávézó néhány percnyire volt. Klasszikus Logan-módra el fogok késni.

Egy részem azon tűnődött, miért is vesződöm azzal, hogy egyáltalán elmenjek. Először nem is akartam. De aztán a gondolat, hogy a 7-es számú titokzatos lány egész este egyedül ül egy asztalnál, és nem tudja, hogy a hercege sosem jön el, egyszerűen... aljasnak tűnt. Szóval, nem sokkal azután, hogy Grace a minap este feldúltan távozott a házamból (miután azt állította, hogy a saját titokzatos randijával fog találkozni), úgy döntöttem, hogy a legkevesebb, amit tehetek, hogy személyesen találkozom ezzel a lánnyal, és finoman cserbenhagyom.

Elég kedves srác voltam.

Amikor a kávézó előtti járdaszegélyhez álltam, már majdnem harminc percet késtem. Miután leállítottam a motort, egy pillanatig ott ültem és azon gondolkodtam, hogy bemenjek-e. A Dream Bean egy felkapott kávézó volt a belvárosban, amely néhány évvel ezelőtti megnyitása ótakiszolgálta a hipsztereket és költő kockákat. Soha nem tettem be a lábam a helyiségbe, és fogalmam sem volt, hogy a Számítógépes Klub miért éppen ezt a helyet választotta a találkozó helyszínéül. Normális esetben kizárt, hogy idejönnék, mégis itt voltam, és most először léptem be az ajtón, hogy összetörjem egy szegény, gyanútlan lány szívét.

És ráadásul nem kevesebb, mint fél órát késtem.

Mély levegőt vettem, kiszálltam a kocsiból, és elindultam az ajtó felé. Mielőtt odaértem volna, megálltam, hogy benézzek az épület elején lévő nagy ablakokon. Egy csomó gyereket láttam, akiket felismertem az iskolából, valószínűleg mind azért voltak ott, hogy találkozzanak a nyári lelki társukkal. Legtöbbjük elégedettnek tűnt az eredményével – kivéve egy lányt, ővolt az egyetlen, aki egyedül ült ott.

Valószínűleg a 7-es számú rejtélyes lány.

Először nem láttam, hogy ki az. Úgy ült, hogy oldalról láttam, de hullámos, sötétszőke haja eltakarta az arcát. Egy testhezálló világoskék nyári ruhát viselt visszafogott kivágással, szerény cickója és hosszú, karcsú lábai voltak – olyan lábak, amelyeket a legtöbb srácnem bánna, ha köréjük fonódnának. Magasnak tűnt, ami egy plusz volt. Szerettem a magas lányokat, bár még sosem randiztam eggyel sem. Grace csak 160 centi magas tűsarkúban. Magas sarkú nélkül körülbelül 30 centiméterrel magasabb voltam nála. A legtöbb srác a vékony lányokat szerette – én sem voltam kivétel –, de volt valami a magas lányokban, ami egyszerűen... szexi volt.

Hmm. Talán ez nem is lesz olyan rossz, mint gondoltam. Még nem láttam az arcát, de ha elég csinos, akkor valószínűleg el tudom felejteni, hogy a hülye tesztre adott válaszaiból ítélve pokolian béna.

Miközben gondolatban elkezdtem végigfuttatni a szőke, vékony és magas lányok listáját a suliban, a Rejtélyes Lány végigsimított a haján, félresöpörte az arcából, és végül felfedte a kilétét.

És rögtön rettegés fogott el, amint rájöttem, hogy ki ő.

Emma Dawson. Szó szerint az utolsó lány a világon, akivel össze akarnék jönni. Ennek azonban nem kellett volna meglepetésként érnie. Úgy válaszoltam a teszt összes kérdésére, mint egy totális lúzer, és Emma volt a legnagyobb lúzer, akit ismertem. Mire számítottam?

Emma és én sajnos régóta ismerjük egymást. Ő volt a szomszéd lány, de nem az a fajta, akibe beleszeretsz. Inkább az a fajta, akit meg akartál fojtani, mert annyira idegesítő. Azt hitte, hogy jobb és okosabb mindenkinél. A két legjobb barátján kívül alig beszélt valakivel, de ha mégis, akkor általában csak azért, hogy kijavítsa a nyelvtant, vagy hogy kifejtse a véleményét valamiről. Apám imádta őt, mert ő és az apja legjobb barátok voltak, és mindig is arra próbált rávenni, hogy barátkozzak vele. De ez soha nem fog megtörténni.

Soha. Soha. Soha.

Egy pillanatig csak álltam és figyeltem őt. Lenézett a telefonjára, ivott egy kortyot az italából, majd újra a telefonjára nézett. Most, hogy már láttam az arcát, a csalódottságát is láttam. Tudta, hogy vár valakit, aki nem fog megjelenni.

És igaza is volt, mert most már semmiképp sem akartam bemenni.

Nem tudtam biztosan, hogy ő a 7-es számú Rejtélyes Lány, de nem akartam itt maradni, hogy kiderítsem. Tudtam, hogyan reagálna arra, hogy én vagyok a „párja”, és ez nem menne jól. Valószínűleg ordítana, sikítozna és dührohamot kapna, és amikor dühös lett, a hangja olyan volt számomra, mint a körömkaparászás a táblán. Nem így akartam eltölteni a péntek estémet. Egyáltalán nem.

Ezért, mielőtt még elfordította volna a fejét, és meglátta volna, hogy bámulom, gyorsan megpördültem, és visszasietettem a kocsimhoz. Nem tudtam elég gyorsan elszabadulni abból a kávézóból – különösen azután, hogy alapvetően azt a lányt csekkoltam, akit szenvedélyesen utáltam. Ez rossz ötlet volt. Mi a fenét gondoltam?

Emma Dawson épp felállni készült, és nem akarok hazudni – ez mosolyt csalt az arcomra.